Az isztiméri gurulást követően egy divide klasszikus következett, amit a mezőny többsége utál, de én a spiritualitása miatt nagyon szeretem. Felmentünk egy kálváriahegyre, ahol igyekeztem minden stációt rávetíteni a verseny egy-egy részére, aztán megcsodálhattam a kilátást a gyönyörű kis tóra és Fehérvárcsurgóra a napfelkeltében. Felemelő pillanat volt még minden csendes, a levegő tiszta.
A sok kálvária domb közül az egyik teteje
Aztán szembejött a valóság, ezután következett az, hogy lépcsőn kellett levinni a bicót… csendben megveregettem a vállam, ügyes vagy, hogy alig pakoltál. A lépcsőzés után, relatív sok beton következett és váltották egymást a települések, apró hullámvasutakkal, néhány isten háta mögötti szekérúttal, de különösebb extra küzdelem nélkül. Csákberényben klasszikus turista reggeli, zsemle+tömlőssajt, meg betöltöttem az etetőtáskám mindenfélével.
Ilyenkor úgy vásárolsz, mint egy óvodás: minél több a cukor, minél több a kalória, annál jobb! Pörögnek a gumicukrok, a Snickersek, a 7days croissainnok, és természetesen a cukros üdítők...
Reggeli után a Vértes mintegy 60 kilmétere következett, aminek nagyját ismerősként köszönthettem, mert pár hete a monti maraton challenge-n már bejártam. Ahogy a hőmérséklet elkezdett emelkedni, úgy vált egyre nehezebbé a haladás, nagyjából dél körülre sikerült Vértesszőlősre keveredni és addigra már előembernek is éreztem magam. Vértesszőlős épp olyan távolságra van a rajttól, hogy addigra már minden résztvevő előemberi állapotba kerül. Ugyanitt található egy klasszikus Divide megállópont a rapid market, ahol ebédeltem, kisebb sokkot okozva a rendelésemmel. 4 Hot Dogot kérek!
Egy kicsi ücsörgés és emésztés után, elindultam a 40 fokban a Tatai tó irányába remélve, hogy a víz közelségében hűvösebb lesz. Hűvösebb nem lett, de nagyon jó Flowban haladtam, aztán 5-6 óra magasságában éreztem, hogy muszáj lesz enni, mert a csokik és nasik amik menet közben adnak egy minimális löketet, már nem töltik be az űrt a gyomromban, így hiába tolom őket, kezdek éhes lenni. Egy ilyen kihívás során az eléhezés gyakorlatilag a (minőségi) verseny végét jelentheti. Pár óra múlva tudtam megállni Tokodnál a kocsmában, mondván melegszendvics biztos van. Hát itt nem volt, de szerencsémre egy helyi adott egy tippet, hogy tovább haladva Tokodaltárón nyitva van a sport büfé kilenc óráig biztosan. Csekkoltam a navigáción 3 km kitérő és a Waze szerint is nyitva van, biztos kaja lehetőség, szóval menni kell.
Az ikonikus eldőlt víztorony
Természetesen a sport büfé zárva volt, de fél sarokkal odébb az albán pékség még nyitva. Nagyjából megvettem a maradékot és lekuporodtam a földre elmajszolni. Kaja közben megnéztem a rengeteg bíztató üzenetet, a csepeli bicóscsoportban az izgulós megbeszéléseket végigolvastam, teljesen felvillanyozódtam. Beszámoltam a drága feleségemnek, hogy mi miatt tértem le a pályáról, aztán a „Divide feleségemnek” is, mert azonnal hívtak, hogy nem arra van az út. Illetve kaptam egy üzenetet, amit jobb lett volna nem elolvasni. “Tök közel vagy a CP2-höz a tracker alapján 1 órára benn vagy”.
Csábítóan hangzik, 75 km és némi szint. A Pilist ismerem, a Budai hegyek se tudnak komoly újdonsággal szolgálni, a lámpákat még nem töltöttem, de jól álltak a navigációm nagyjából 40%-on volt, úgyhogy elvileg ezek a tényezők is rendben vannak. Jól vagyok lakva készleteim rendben vannak, úgyhogy hadd szóljon.
Vélhetően az egész kaland legnagyobb szívását vettem ekkor a nyakamba, de abban a hitben, hogy kurva jó lesz. 4 óra 35 percre értem a CP2-re, a várt 1 óra helyett. Az esti Pilis tele volt meglepetéssel: például szűk ösvény a két villanypásztor között. És persze az egy óráig kalkulált energiaszükséglet sem tartott ki fél 5-ig, úgyhogy a teljes felszerelést át kellett csoportosítanom, hogy menet közben tölthessem az eszközeim. Ennek eredményeképp véletlen elhagytam a láthatóságit egy leejtő előtt... a végén vettem észre, hogy bakker nincs rajtam. Ha beérek nélküle a CP-re egyből kizárnak, úgyhogy mászás vissza érte.
A fölösleges 200 méter szintemelkedés megtétele után megtaláltam… a mellényemben. A fáradtságtól és a sötéttől picit széthullott a gondolkodásom. Szerencsére ezen a ponton már alig volt a pilisből, a budai részek pedig nem voltak annyira kellemetlenek. A János-hegy megmászása meg izzó dühből egészen jól ment, néhol még ki is álltam úgy pakoltam neki, csak legyek már a CP-n, ahol végre alhatok és talán még kaja is lesz.
A CP-re érve óriási csalódás ért. Nem a Majomhoz-ban volt a CP, hanem a Városmajor közepén. Aludni a fák alatt lehet... kaja meg nincs. Ezért szívtam egész éjszaka? Dühömben a sisakom földhöz is vágtam és szentségeltem a CP-n. 26 órás menet végén a nagy semmi várt rám. Megpróbáltam azért aludni és egy másfél óra össze is jött.
Csak elvi opció volt az alvás...