Reggel kipattant a szemem és pakoltam egyből. Gyorsan rutinná válik a dolog. este szétpakolod a motyót reggel pár falat és aztán össze és indulsz. Ha jobb nap van, tiszta mezt és gatyát húzol, ha rosszabb akkor egy kevésbé koszost.
A külvilág számára nagy elismerésre méltó teljesítmény, de belül egyszerű minden, akár egy óvodás éléte. Eszel, iszol, alszol, a többi időben játszol, azaz tekersz.
Reggel 9-kor nyit a sportbolt, ahol szerszámot és gumit vehetnék. De nem fogok várni a nyitásra, itt hever a Bükk a lábaim előtt és azt várja, hogy meghódítsam. Kerékpáros éveim alatt a Bükkben tekertem a legkevesebbet, szinte semmit, így nem tudtam mire számítsak. Talán ezért próbáltam lélekben inkább a nehézre készülni. A Bükkbe való belépést megelőzően Felsőtárkányig csak kisebb hullámvasutazás volt. Majd jött 20 km mászás közel 1000 méter szintemelkedés. Sejtettem, hogy büdös lesz, de azt nem, hogy ennyire!
Ez a mez annyira lett koszos és nyúlt ki a hét alatt, hogy végül a kukában végezte...
A bükk érintetlenségét jól jelzi, hogy semmilyen utánpótlási lehetőségem nem lesz. Sem kaja, sem víz. Izgalommal indult a mászás: haladok előre, a völgyben hallom, hogy valami motoszkál, és látok egy szürkés foltot az út szélén, amit elsőre vaddisznónak véltem. Gondoltam, hogy a szürkületben az agyam tréfál meg, és próbálok valami értelmetlen formából értelmest látni, de amikor felém fordult, rá kellett jönnöm… bakker ez tényleg egy vaddisznó! Hál istennek ő jobban beszart, mint én. Eliszkolt gyorsan a hegynek felfele, a völgyből pedig megérkezett a kisebb vaddisznó, és szaladt utána. Ahogy haladtam tovább, lopva pillantottam hátra, nehogy kövessen, de hál istennek csak én maradtam az emelkedővel, ami az eddigi napokhoz képest nagyon nehezen akart fogyni.
Tegnap nagyot mentem, ma küzdelmesebb. Ilyen ez, nincs ebben semmi különös. Engedélyeztem magamnak, hogy a mászást kajajelzéstől kajajelzésig nyomjam. A jelzést óránként küldi a navigációm, egy hosszú távú versenyen, ez a minimum intervallum amikor pótolnod kell a kieső kalóriákat.
Egymás érik a mászások...
Az első kajaszünetnél szembesültem a ténnyel, hogy bakker reggel optimistán mértem fel a készleteket. Nagyon necces lesz ez a mászás végéig. Lehet, hogy a felismerés negatív placebója miatt, de ezután még nehézkesebben haladtam. A mögöttem lévő versenyző utol is ért, ami adott egy energialöketet (nehogymá elmenjen), de ez sem tartott sokáig, de arra épp elég volt, hogy a nehezén túl legyek. Közeledtem Bánkút irányába, ami annyira végtelenül pici, hogy sok lehetőségre itt se számíthattam. Végül bepróbálkoztam a hotelben: „Jó reggelt! Reggelizni szeretnék, lehetséges?” „Persze!” – jött a válasz, „csak annyit kérünk, hogy kint üljön le.” Nem értettem mi ez a diszkrimináció, de vélhetően a civilizálatlan szagom lehetett az oka. Kaptam egy négytojásos rántottát, meg választhattam a kontinentális svédasztal kínálatából és egy dupla presszó is lecsúszott.
Kicsit töltöttem a navit is közben, így minden erőforrásom irányba került. Készletet tölteni nem volt lehetőségem, de javarészt lefele jön, és aztán egyik faluból megyünk a másikba, így bőven lesz lehetőség pótolni. A kulacsom azért megrakták a hotelben jeges vízzel és kicsit hüledeztek, mikor elmeséltem, hogy miben vagyok. Mászás már alig maradt ezután, de ilyen jól lakottan szuperül haladtam. Egy kajálás és egy kis pihenés mennyire bizakodóvá tudja tenni az embert!
Magyarország rengeteg csodát tartogat!
A kép a befutómról, ami a reggeli mászás során kissé elhomályosodott, most ismét élessé vált. Elindultunk lefele a köves, rázós murván: ez odafigyelős és technikás, ráadásul szerszámok hiányában a felütés nagy gondot okozhat az erdő közepén. Óvatosan, de magabiztosan haladtam, amíg el nem kezdett szitálni a hátulja. Basszameg felütöttem! A Bükk kellős közepén szerszámok és térerő nélkül.
Elindultam gyalog tovább a kijelölt nyomvonal mentén battyogva, a könnyeket nyelve, reményvesztve. Nagyjából egy óra telt el, mire újra lett térerőm. Ha Divide-ot mész, és irreálisan lassan haladsz, akkor könnyű észrevenni, hogy mikor jött vissza a térerő. Beérkezett vagy 10 aggódó üzenet, hogy mi van, miért haladsz ilyen lassan? Gyorsan ránéztem a tracker-re, hátha van mögöttem valaki. Volt egy versenyző nagyjából 10 km-rel mögöttem, úgyhogy még fél órát baktattam, amikor utolért. Jöhet a klasszikus filmes „beugrom az útközepére és mindenemmel integetek, hogy álljon meg”, remélem működik majd!
Működött, megállt nekem és kedvesen rendelkezésemre adta a szerszámait. Két törött leszedőt és egy kézipumpát, de hát aki szarba van az ne válogasson, nem igaz? Egyedüli mázlim, hogy a Grintában butyl belsőt vettem, és az nem fért be a szerszámosládába, amit elhagytam. Ha a TPU lett volna, az el lett volna hagyva.
Tegyük be a pótbelső pótbelsőjét az alapvetően belső nélküli rendszeres gumiba, és reméljük a legjobbakat. Leszedéskor éreztem, hogy a külsőm zavarbaejtően könnyen jön le, visszarakáskor egyértelmű lett, hogy ez a külső totál szét van esve. Csak reméltem, hogy kibírja a lefelét. Felfújtam, megmentőmet illedelmesen előre engedtem, hálámat rebegtem felé, aztán elindultam. 5 perc sem telt el és elütött a vonat: legalábbis a vonat egy darabja elgázolta az egész Divide tervet. Egy jó 10 centiméteres sínszeg duplán átszúrta az elhasználódott külsőt, teljesen tönkretéve azt, valamint a pótbelső pótbelsőjét is.
A sínszeg, ami az út végét jelentette...
Természetesen még mindig a Bükk szívében vagyok, a következő elágazás 1 km, onnan 5 km az első település, ami a nagyon kedves Tardona volt. Nem egy metropolisz, amely a jól felszerelt kerékpárboltjairól híres. Toltam a biciklit, közben konzultáltam pár barátommal, gondolkodtam milyen megoldások menthetnek ki a helyzetből. De minél tovább agyaltam, annál inkább láttam az írást a falon. Ha sikerül is megoldani, akkor komoly kockázatot kell vállalnom egy hosszú esti menettel, hogy meglehessen a beérkezés. Minél tovább forgattam a gondolataim, és minél tovább vizsgáltam a lehetőségeim, annál egyértelműbbé vált a helyzet.
Jött még mögöttem egy csoport, azt megvárom hátha valaki olyan elvetemült volt, hogy pakolt egy külső gumit, amit már nem akar tovább cipelni. Négy ember előzött meg, de egyik sem volt ennyire felkészülve. Ekkor eljött a pillanat és felhívtam azt, aki nagy szeretettel rálökött erre az útra, és rengetegszer bátorított és támogatott. „Szia Apa! Nem tudom folytatni, gyere értem kérlek Tardonára!” Apám keserűen mondta a telefonba, hogy 5 perc múlva indultunk volna a célba eléd, de 3 óra múlva Tardonán vagyunk.
Szép killátások, csodás illatok, végtelen békesség...
4,5 km séta volt még hátra. Nagy csalódottságot nem éreztem. Próbáltam élvezni a verseny utolsó pillanatait, beszívni az erdő illatát, átélni még az érzést, hogy Divider vagyok, még akkor is, ha a beteljesülés most nem lesz meg. Az a séta életem egyik meghatározó pillanata, hiszen az út, ami idáig tartott, teljesen más emberré szabott, és tudom, hogy ez itt nem a vége, hanem sokkal inkább egy állomása valaminek. Egy hatalmas lehetőség, hogy megtanítsam a gyerekeimnek, hogyan állunk hozzá egy elvesztett mérkőzéshez, egy kudarchoz. Tanulunk belőle és alázatosan dolgozunk tovább. Én is ezt fogom tenni, és kicsit örülök is, hogy nem sikerült 100%-ban a kaland. Motiváltabb és eltökéltebb vagyok most, mint valaha és lehet, hogy jövőre, vagy két év múlva, de biztosan írok majd egy beszámolót egy olyan Divideról is, ami teljes lett.
Rengeteg embernek vagyok hálás, de a leghálásabb a feleségemnek vagyok, aki nem csak tolerált, hanem támogatott is, aki akkor is hitt bennem, amikor épp a legrosszabb önmagam voltam. Mindenkinek köszönöm, aki követett szurkolt, bíztatott, érdeklődött és Neked is, aki elolvastad! Remélem lesz, akit inspirál és remélem megtalálja mindenki azt, amiben megtud élni ilyen pillanatokat.
Mikor leértem Tardonába felhívtam a versenyigazgatót, és az utasítása alapján a trackert leadtam a mögöttem lévőnek, aki a nevem hallatán a következőt mondta: „ÁÁÁ, te vagy a csávó aki kidobálja a zoknijait, igaz?” Csak nevetni tudtam, és ezzel zárult a Divide. Tökéletes volt!
Csak vidáman! Fotó: Bácsi Róbert
A számok mögött.
Szeretem a számokat, úgyhogy itt van pár adat a versenyről, amit a 38. helyen nem zárok, enyém a keserédes legtovább jutott kieső hely. 30% fejezte be a versenyt egyébként.
A pályán 1220,79 km-t tettem meg, a pályán kívüliekkel összesen 1260,3 km jött össze. A különbség az apró eltévedésekből, a visszamegyek a cuccért, amit elejtettetekből és az alvóhely/kaja keresésekből adódik. 17%-nyi szakasz volt hátra már csak a célig.
20.959 pozitív szintemelkedés küzdöttem le, megmászva kis hazánk összes jelentős csúcsát. A szint 90%-át teljesítettem.
Elégetett aktív kalóriák a 6 és fél nap során és itt most érdemes megkapaszkodni… 45.293 kcal.
Csak hogy kontextusba kerüljön ez egy átlagos felnőtt férfi 18,1 napnyi kalóriaigénye, hét nap alatt.
Összesen 350.110 lábfordulatot tettem meg az út során, átlagban 67 lábfordulatot tettem meg percenként.