Börzsönyi wellness szállásomat nagyjából 9 óra állás után - amiből 8 óra alvás volt - hagytam el, abban a reményben, hogy ez a nagyobb regeneráció visszahoz az életbe. Királyrétig eseménytelenül telt az út, onnan indult kis hazánk egyik legrémisztőbb mászása a Nagy-Hideg-hegy (NHH) felé, ami annyira simán és annyira gyorsan ment, hogy fent örvendeztem is: „Baszki már fenn is vagyok?” Mellesleg Királyrétről NHH-mászás egyéni csúcsot mentem, ami tekintve, hogy van mögöttem 850 km, nemsemmi, ráadásul felcuccolt bringával!
Útközben felidéztem az elmúlt évek NHH mászásait. Lélekben megöleltem azokat a barátokat, akik valamilyen formában együtt tekertem. NHH után irány a Csóványos, amiről tudtam, hogy az egyik legkellemetlenebb szakasza lesz az egész Divide-nak. Ütemtelen, mert nem tudsz fent maradni a bringán, de sokszor pont annyi van két természeti akadály között, hogy nem érdemes végig gyalogolni. Nehezen is jutottam túl rajta, 20 km-t 3 óra alatt sikerült megtenni, de a dolog nem tört meg, számoltam, kalkuláltam ezzel a résszel, szándékosan törekedtem is rá, hogy véletlenül se este kelljen teljesíteni.
Szerencsére társam akadt a szenvedésben, olyan, akivel már volt alkalmam korábban is együtt menni. Akkor is, és most is kimondottan jó srácnak ismertem meg, szívesen támasztanám a vállát egy lövészárokban is. Kijutva a ritmustalan, ámde varázslatos Börzsönyből - ahol hajnalban borzzal, őzzel, rókával is találkoztam - újra a pusztaságban találtam magam alkalmi utastársammal. Rétságig együtt haladtunk, ahol kitérőt tettünk némi ellátmány reményében egy benzinkúthoz, ahol kajával és elektromossággal is tankoltunk, illetve némi súlycsökkentés is történt. Mivel eszközeim a totális lemerülés és a teljes halál között egyensúlyoztak, majdnem két drága órát kénytelen voltam vesztegelni a kúton. Persze dél és kettő óra között küzdelem lett volna minden méter, így komoly veszteség nem ért. Kaptam egy fontos tanácsot is utastársamtól, miszerint Becske az utolsó település a pusztaság előtt, ahol vizet lehet vételezni, ott is csak a fizetős nyilvános mosdó az, ahol ez megoldható.
Börzsönyi bringacipelés
A kútról elindulva megkerültem a bánki tavat. Ez volt a második tó, amit soha az életben nem kerültem még meg bringával. Becskére érve már-már magabiztosan találtam meg a nyilvános mosdót, ami elnyelte az egyetlen 200-asom, de bebocsájtást nem adott. Szerencsére fél szemmel, mintha láttam volna egy boltot a közelben, visszafordultam és valóban nyitva volt. Mogyorókészlet feltöltése, két darab izotóniás ital arcba döntése és 3 liter hideg víz volt a zsákmány. Az izotóniás ital az almás-körtés 0%-os sört jelenti, mert a klasszikus „izó” fogyasztása ennyi nap után terhessé válik nekem, még akkor is, ha direkt emiatt két különböző ízt tasakoltam el előre.
Aztán tényleg sivatag jött. Árnyéktalan, homokos, és néhol brutálisan egyenetlen. Kilátás nincs, csak a kilátástalanság a meleg, a magány és a remény, hogy egyszer vége lesz. Haladni problémás, mert ráz dobál, csúszik, emiatt a kilométerek se olvadnak, úgy ahogy szeretnéd. Egy hatalmas traktorból vízzel kínálnak, nem fogadhatom el mondom, szabálytalan. Közben nyelek egy hatalmasat, mert a kulacsomban lévő, éppen nem forró még. Kiderülne? Nem, ennek ellenére szabályos vagyok? A verseny szellemisége és az én hozzáállásom ezt kívánja. Nevezz baleknak, ha gondolod, de az írt és íratlan erkölcs sokszor fontosabb, mint jól járni.
A pusztaságot a Sasbérc megmászása szakította meg, amely megkockáztatom, hogy kis hazánk leggyönyörűbb kilátója, bár mindet nem láttam és durván 20 kilométer múlva az Isten tenyere kilátóba értem fel, ahol épp ugyanezt gondoltam csak extra spirituális töltettel. Az Isten tenyeréhez a fel és a lefele út is kálvária volt, sok esetben olyan nyomokkal, amit montival sem tudtam volna beadni, így szégyen a tolás, de hasznos. Sajnos a kilátónál nem voltam egyedül, pedig elképzeltem a magasztos pillanatot. Bevallom ez a pont volt az egész Divide alatt, amit a leginkább vártam. Egy család épp velem egyidőben ért fel oda, így a magasztos magányt nem tudtam megélni, de legalább készült rólam fotó. Az apuka érdeklődött az iránt, hogy mi zajlik épp én pedig pár számot említve elriasztottam őket, minden ezirányú tevékenységtől.
Isten tenyerétől a szár hegyen keresztül Hollókőig mentem, lezárva az 5. napot, ahol a legkevesebb kilométert haladtam eddig, a leghosszabb alvás után, emiatt elég komoly elégedetlenséget éreztem az alkalmi uzsonnám közben, amely két fagyiból és két 0%-os sörből állt. A második kocsma, ahol nem tudnak enni adni… nonszensz.
Sasbérci kilátó
Hollókőről este 7 órakor indultam tovább a pusztulat-melegben, szálláscélnak pedig Somoskőújfalut határoztam meg. Arra gondoltam, hogy a Maraton Challenge rajtközpontjának környéke alkalmas bivakhely lehet majd. Nem számítottam arra az eshetőségre, hogy az előző környéknél is csodálatosabb helyek jöhetnek ezután. Sikerült egy helyi erőhöz becsatlakoznom, a salgótarjáni kollégával mentünk egy hosszabb darabon, de többnyire némaságban.
A becsatlakozásom sajátos volt: egy nyomvályús szakaszon zakóztam 35 körüli tempóval és épp a bringámon támaszkodtam amikor utolért. A zakó során lefejeltem egy fényvisszaverő bólyát, de nagyon szerencsésen sérülés nélkül megúsztam. Kulacsom és szerszámos kulacsom kiesett mindkettőt visszatettem, valószínűleg a szerszámos kulacsot nem tökéletesen, mert a mászások és ereszkedések után nem találtam. Agyaltam, hogy visszamenjek-e, de akkora hosszúságú szakasz volt mögöttünk, elképesztő látványú pusztákkal, csodálatos erdei ösvényekkel, hogy nem láttam realitását a visszafordulásnak, akkora területet kellett volna átnézni. Vagyis újra nincs pumpám, újra nincs semmim, de az önbizalmam és a lelkesedésem még nálam van.
Salgótarjánra beérve több szurkolói csoportba is botlottunk, akik bíztatva, ordítva küldtek minket tovább az úton. Vacsorám a tarjáni „Mcdoo” biztosította. A menü a klasszikus 4 sajtburger + Bigmac menü + fagyi kombináció volt, nos a szomszéd asztalok totális megrökönyödésére. Hiába ültem kinn, éreztem az emberek tekintetén, hogy a ruházatom és főleg szagom még ennek a „nívós” étteremnek a színvonalát sem üti meg, de őszintén… nem érdekelt, élveztem az ízeket, ahogy omlik a számba a cucc és érzem, ahogy újra járja át az energia a testem.
Két buci a tatyóba, többi az arcba, aztán uccu neki vár a híres Salgótarjáni kálvária domb. Tekerést egy pillanatig sem terveztem 5 nap után, ha ki is tekerem felesleges erőfitogtatás és energiaégetés lett volna. Szépen feltoltam közben magamba szívtam minden stációt aztán az elképesztő panorámát. Gyorsan a sűrűbe kerültem és a kajálás miatt az utastársaimtól is elszakadtam, úgyhogy megint egyedül kellett ragadozni a sötétben.
A sok kálvária tető egyike...
A medvés trail éjszaka nem egy barátságos menet, meg kell hagyni. Sokat szentségeltem és a koncentrációm is széthullóban volt. Nem találtam a pedálba a cipővel, szegény pedált szidtam is mint a bokrot, mert ebben az egy pillanatban a féloldalassága hátrányként jelentkezett. Szinte méterről méterre szenvedve jutottam csak előrébb. Alig több mint egy órányi út volt, de a végtelen sötétben sok-sok órának tetszett, amikor végre kiértem Somoskőújfalura. A település fényei szinte megváltásként hatottak rám. Mintha a villanyfény D-vitamint adott volna, kicsit erőre is kaptam.
A sötétben nem akartam levadászni a már említett versenyközpontot, így inkább a Vargánya vendégházat választottam, amely igazi bringás menedék, kerékpárosoktól-kerékpárosoknak. Zuhany volt és ágyban aludtam, úgyhogy tökéletesvolt, és társaságom is akadt. Az esti tervezés során megegyeztünk, hogy optimális lenne elérni Eger másnap, mert onnan egy karnyújtásnyira van a korlátozott zóna, azaz így szombat előtt oda lehet érni. És akkor már a cél már csak egy könnyed 180-ra van…