Nagy utazás ez az élet – avagy ilyen a Divide belülről!
Nagy Tibor
2026. 07. 29. 20:11:54
Egy komoly kerékpáros ultraverseny olyan, mint az élet csak rövidebb dózisban. Ahogy az életben is, itt is próbálsz folyamatosan haladni előre és a döntéseid befolyásolják azt, hogy hogyan alakul az életed vagy épp a versenyed. Ahhoz, hogy teljes életed, vagy sikeres ultraversenyed legyen jó döntésekre van szükség, néha kockázatvállalásra és mindenképpen konzisztens következetes haladásra. Nem tudhatod, hogy az, hogy ma nem szoksz le a dohányzásról, ivászatról vagy, hogy este 11-kor beverj még egy szelet tortát, mikor üt be az életed során, akár tragédiát okozva. Nem tudhatod, hogy a rosszul megválasztott gumi 1200 km után olyan szituációba hoz, hogy végül túl kockázatossá teszi a tovább haladást.
Ha nincs időd elolvasni az egész cikket, akkor itt a beszámoló esszenciája
Mitől különleges egy Önellátó kerékpáros ultraverseny? - Minden versenyző magáról gondoskodik és mindent egyedül, külső segítség igénybevétele nélkül old meg. Étkezést, navigációt, utánpótlást és a műszaki problémákat is. Csak olyan szolgáltatás vehető igénybe, ami mindenki számára elérhető, a szabályok betartása nem pusztán előírás, hanem becsületbeli kérdés is.
Hogy lehet felkészülni egy közel 1500 kilométeres terepultrára? - Rengeteget kell menni, minden körülmény és kellemetlenség ellenére. Következetes és tartható edzés és táplálkozás szükséges.
Milyen szerepet játszik a megfelelő kerékpár és felszerelés? - Egy ilyen versenyen a súly, kényelem és megbízhatóság egyensúlya döntő kérdés. Minden alkatrész kiválasztása egy precíz, hosszú folyamat, mert egy hét alatt extrém terhelés éri a kerékpárost és a technikát is.
Milyen nehézségekkel kell megküzdeni egy ilyen út során? -Technikai problémák, víz, étel és alváshiány, éjszakai navigáció, meredek felfelék és technikás lefelék tarkítják az utat. A történet során kifejtésre kerül, hogy a terepultra legalább annyira szól az energia, a felszerelés és a döntések kezeléséről, mint a kerékpározásról.
Menyire fontos a mentális felkészültség? - Nem elég a fizikai állóképesség és a jó felszerelés, a mentális felkészültség talán még fontosabb, hiszen folyamatosan alkalmazkodni kell a fáradtsághoz, váratlan műszaki hibákhoz és a gyorsan változó körülményekhez. A mentális erő azért fontos, hogy higgadtan újra tudj tervezni egy nehéz szituációban.
Felkészülés
A szabályok az ilyen versenyek során egyszerűek, de szigorúak. Mindenről magadnak kell gondoskodni, nincs kisérőautó, nem hozhatnak neked vizet, csak olyan megoldással operálhatsz, amely mindenki számára adott és elérhető. Nagy részben a szabályok betartása végett, nem fejeztem be a versenyt, mert rengeteg megoldjuk okosban javaslat jutott eszembe és tippeket is kaptam rá, de úgy éreztem, hogy azzal saját magam és azokat a versenyzőket lopnám meg, akik szintén olyan helyzetbe kerültek, amit már nem lehetett kimozogni. Példa, hogy érthetőbb legyen: úton haladva, kölcsönkérni egy bringástól/versenytárstól pumpát kölcsönkérni belefér, mert mindenkinek adott opció, de felhívni egy havert, hogy hozzon egyet, már nem oké, mert nincs meg a lehetőség rá mindenkinek. (A külföldi versenyző haverja nem tud odajönni…)
A felkészülésem már novemberben kezdtem, azzal az elvvel, hogy minden kellemetlenséget, ami várhat teljesen hétköznapivá teszek magamnak. Így tekertem végig egész novembert úgy, hogy volt, hogy minden nap ronggyá áztam az esőben, így mentem decemberben 300 km-t egyben, úgy, hogy 2 fok volt a legmagasabb hőmérséklet és karácsony másnapja volt, de mentem kialvatlanul és korom sötétben is, hogy az összes kellemetlenség komfortzónán belülre kerüljön. Végre az étkezésem is sikerült rendbe tenni, így a súlyom is optimálisabb lett, mint bringás életem során valaha. A 100 indulót, az eddigi ultrás tapasztalat alapján választották és hiába a 2,5X túljelentkezés bekerültem, ami kicsit meglepett, de elégnek bizonyult a 3 teljesített Balaton Bike Derby.
Itt nincs feszkó a rajt előtt, mindenki nyugodt, mert az út nagyon hosszú...
A novembertől datált felkészülés során összesen 9500 km-t tekertem, hóban, sárban, hőségben, hidegben, bárhogy és mindenhogy. Csodálatos feleségem, szuper támogató és türelmes volt a teljes buli során, de ahhoz, hogy extra edzésadagok bekerüljenek, jellemzően hajnali (3-4 órás) kelések kellettek, hogy ne a családi idő lássa kárát a felkészülésnek.
A felkészülés kiemelten fontos része a jó felszerelés választás is, hiszen közel 1500 kilométernyi terepen, rengeteg dolog történhet és sok máskor kényelmes eszköz lehet kényelmetlen elviselhetetlen vagy akár fájdalmas. Az elvem az volt, hogy a lehető legkönnyebb rendszerrel menjek, hiszen az 1480 kilométeren végig kell vinni mindent és mellé még 24000 m (pozitív) szintemelkedést is le kell küzdeni. Sokáig vacilláltam a mountain bike (Scott Scale 930) és a gravel (Ridley Kanzo Adventure) között, de a gravelt annyival többet használtam az utóbbi másfél évben, hogy sokkal magabiztosabban mozgok rajta és a komfortérzetem is jobb volt rajta, így végül a Ridley-t választottam a Scottal szemben.
Itt már autentikusra van koszolva a felszerelés...
Felszerelés (setup)
A váz egy karbon Ridley Kanzo Adventure 2023, amelyen relatíve sok változtatás történt. A gyári FSA hajtómű helyett GRX600 került rá 30-46-os kiosztással, mert könnyebb hozzá pótalkatrészt szerezni, mint az FSA-hoz. A váltókarok és a váltó szintén a GRX600-ashoz tartozó családból jöttek. Ehhez egy 11-40-es XT sor került hátra, így a sokadik napon is ment szinte minden mászás. A hajtóművet és a sort pedig egy SRAM 1170-es lánccal működtettem, ami furcsa választás lehet, mert a teljes rendszer Shimano, de én a SRAM láncait jobban szeretem. Kenésre a Dynamic Ultra2 láncolajat használtam, mert 3-400 kilométerenként kell maximum kenni és akkor is nagyon keveset. Sajnálom, hogy pici kiszerelés nincs, de megoldottam azt is a Peety’s-nek az 5ml-s csomagolásába töltöttem bele. Ez utóbbit rövid versenyekhez szoktunk használni a gyerekekkel, mert ez olajhoz képest rendkívül tiszta, viszont nem olyan tartós. A rendszer fékezését pedig a Shimano Icetech tárcsái és betétjei biztosították. Az erőt pedig egy Look G Max pedálon keresztül tettem a hajtóműre.
A pedál nagy erénye, hogy egyesíti az SPD-SL és az SPD előnyeit: nagy átviteli erővel tudsz tekerni egy olyan cipőben, amiben a terepen járás nem emberfeletti mutatvány. Tervezem a pedált hosszan kivesézni, mert egy érdekes darab kimondottan. Ha már pedál… a cipő megizzasztott, mert az évek óta több párt is használt XC502-esemről kiderült, hogy a határa nagyjából a pár napon belüli 500 km, mert afölött megerőszakolta a lábam, pedig előtte és azóta is kényelmesnek érzem. Mivel a táv bőven több mint 500 kili volt, emiatt a hallomások alapján a szuperkényelmes montis cipők koronázatlan királyát szereztem be a Sidi Aertist. Ilyen puha belsőjű cipőt még utcai használatra se nagyon hordtam, nemhogy bringázásra. Boa rendszere nekem az eddig legjobban tetsző és kényelemben tényleg nagyon magas színvonal. Rövid versenyekre jobb a Shimano, mert a pedálkapcsolat közvetlenebbnek érződik, de hosszú távon a Sidi Aertis hibátlan volt.
Teljesítményre hangolva
A gyári kerék helyett egy Fulcrum Rapid Red 900 került bele a bringába. A Rapid Red 900 nem könnyű, de nagyon megbízható és nagy ellenállású kerék, a hosszú távú gravel felhasználáshoz pedig ez a két szempont a legfontosabb. A kerekekre a Vredestein Aventurából a sima változatra esett a választásom, február óta ezzel járok minden körülményben, úgyhogy nagyon összeszoktunk már eléggé, adott volt, hogy ezzel megyek. A gumi tartós teszje itt olvasható.
Valószínűeg a leggyönyörűbb SPD pedál, amit valaha készítettek...
Természetesen induláskor vadonatúj külsők kerültek fel. A kerék kapcsán egy döntést bánok, hogy a tublessre szerelés során, maradtam a hagyományos presta szelepnél, pedig már rendelkezésre állt a BBB Core Cap, de nem volt kellő időm használni indulás előtt, hogy megbízzak az új rendszerben, de mostanra majdnem minden kerekemen cseréltem a prestát a Core Cap-re.
A hosszú táv miatt több komfortintézkedést is bevetettem, amelyek nagyon jól beváltak. Az egyik, hogy a stucnit egy 80 mm hosszú BBB Action Stemre cseréltem, amely 20 mm ütéscsillapítást adott hozzá a kormányhoz. Leírva ez nagyon kevésnek tűnik, de se a kezem, se a vállam, se a könyököm nem fáradt el az út során, pedig voltak köves lefelék bőven. A kényelem brutálisan nőtt általa, azonban akárcsak a Redshiftnek, az ActionSteamnek is van egy minimális holtjátéka a kormányzásban. A másik fontos csere, a gyárilag szerelt 4za országúti-cyclocross jellegű kormány „gravelosítása” volt. Az eredeti kormánynak a fogáspontjai nagyon közel voltak egymáshoz, mert 0 fokos kihajlása volt, így egy Ritchey Venturemax-ra cseréltem, aminek a 24 fokos kihajlása miatt az alsó fogások kevésbé voltak agresszívek, emiatt jelentősen kényelmesebb lett alul fogni a kormányt. Az új kormányra új bandázs került egy BBB Nanoribbon személyében, aminek a megjelenését személy szerint is vártam, hiszen az ígérete, hogy egyszerre fog nagyon jól tapadni és lesz kellően vastag a rezgéselnyeléshez, minden graveles vágya. A várakozás miatti extrém elvárásaim nem teljesítette, de amit ígért azt 100%-ban tartja - ahogy az össze fent említett is.
Nyereg kapcsán Selle Italia Superlow X-re esküszöm, bár sokszor megkapom, a kérdést, hogy ez komolyan kényelmes, a válaszom mindig az, hogy nekem komolyan, de tény, hogy a jó minőségű karbon nyeregcsőre is szükség van hozzá, amiből a Simplon Carbon Rod-ra esett a választásom. Jól beállított nyeregmagassággal az ütések nagy részétől megkíméli a hátat, feneket és a gerincet, de nyilvánvalóan a tök hülye patkázásra ez sem gyógyír, de a kényelmet jelentősen növeli. Ismerősi körömből többen javasoltak droppert, de nem éreztem szükségesnek, ellenben egy olyan hibalehetőséget láttam benne, ami, ha bekövetkezik nem is tudom megoldani, emiatt maradtam a hagyományos megoldás mellett.
Igpsport és Ravemen kombináció
Az esti rajt miatt az éjszakai menet eleve adott, és az előzetesen várt hőségriadó miatt is biztos voltam benne, hogy alkonyatkor és hajnalban is fogok menni, ezért igyekeztem világítással jól felkészülni. A Ravemen PR1400-ast két éve használom, brutálisan jól fókuszált fényt ad, amivel egy durva lefelét is be lehet vállalni a koromsötétben is, de az akkumulátor élettartammal maximálisan sosem voltam elégedett. Maxon nagyjából 1 órát, minimumom 10 órát megy, de a minimum csak városi fények mellett vállalható. A szabályzat szerint is két első lámpa kell, így adott volt a helyzet, hogy abba az űrbe kell lámpát keresni, amelyet a Ravemen nem tölt be. Kitaláltam magamnak az ideális lámpát, de kiderült, hogy ilyet még senki sem gyártott. ANT+-os, ergo computerről vezérelhető, minimum 1600 lumenes fénye is van és legalább megy 12 órát egy olyan legkisebb üzemmódban, amivel utcai fény nélkül is lehet biztonsággal haladni. Ilyen egyelőre nincs, így végül az ANT+-ot elengedtem. Az IGPSPORT VS1800S azonban minden másnak tökéletesen megfelelt, sőt amikor láttam, hogy legkisebb módban azt írta a készülék, hogy a várható lemerülés 3 napon túl van, akkor csettintettem egyet, hogy ez igen! A fénye nem olyan fókuszált, mint a Ravemennek, de cserébe nagyobb teret látok az útból, így két lámpa együtt szuperül kiegészítette egymást. Hátul egy BBB BLS-251-et tettem fel a nyeregtáskára, amit a brutális üzemidő és a radar funkció miatt vittem és a hétköznapokban is aktívan használom. A hosszú teszt itt olvasható.
Igazi svájcibicska a Hammerhead
Mivel hátul is kötelező két lámpa egy Bikefun Spark is volt nálam tartalékban. Minden elektromos eszközt úgy választottam, hogy USB-C-vel lehessen tölteni, hogy ne kelljen többféle töltőkábellel mennem. A kerékpárbiztonságról a Knog Scouttal gondoskodtam, amely az Apple Find my rendszerét használva riasztóként működik. Ha valahova be kellett szaladni, beriasztottam és siettem, bár vittem egy lakatot is, de azt csak egyszer vettem elő a pakkból, a Scouttal biztonságban éreztem a kerékpárom végig. A verseny során a kapott .gpx file alapján kell tájékozódni, így egy navigációképes kerékpáros computer elengedhetetlen és kötelező része a felszerelésnek. Év elején a Wahoo Element Bolt V2-t a csökkent akku teljesítménye miatt, egy Hammerhead Karoo-ra updételtem, ami komoly előrelépés volt minden szempontból. A Hammerhead beállításait addig tudtam variálni, amíg 24 óra feletti üzemidő is kihozható volt, de igyekszem az erényeit és gyengeségeit is kivesézni majd egy hosszabb cikk során. Személyi biztonságom, a melegben legjobban szellőző Abus bukó védte. Könnyű súly, jó áramlás, magas védettség. Kell ennél több egy sisaktól? A teszt itt olvasható.
A bringán és annak felszerelésén túl a táska vagy táskarendszer, ami kiemelt fontosságú egy ilyen távú eseményen. Én „travel light” hívő vagyok, így igyekeztem a lehető legminimálisabban megoldani a felszerelést. A teljes setup vízzel feltöltött hátizsákkal és mindennel kajával-vízzel együtt 20 kg alatt állt meg ami egy bikepacking gépnek nagyon könnyűnek számít. Tudtam, hogy a nyeregtáska lesz a kulcs az egész rendszerben, így annak a kiválasztásával töltöttem a legtöbb időt. Egy hétfői munkanapon három órán át fel és leszerelgettem kínálatunk szinte összes bikepacker nyeregtáskáját, hogy megtaláljam az ideálist.
A nyeregtáska-casting győztese
Végül az Osprey Escapist XL nyeregtáska lett a befutó, mivel ez nem mozgott egyáltalán oldalirányba, könnyű volt pakolni és könnyű volt mereven tartani, mivel a táska mellett egy merevítő szerkezet is van a csomagban. A táskában elfért egy tartalék mez, egy tartalék nadrág, egy esőkabát, láthatósági mellény, egy 20000-es powerbank, töltőfej és hozzá két kábel, egy aláöltözet felső és alsó, egy hosszú kesztyű, egy körsál, 6 zoknim, a derékalj és egy alkalommal ezen felül némi kaját is beletuszkoltam. A kaját alapvetően egy Merida Expert Stripe felsőcső táskába pakoltam, aminek a másfél literes befogadókészsége bőven elég volt az Amacx, Dörmi, Snickers, Knoppers tárolására. A szerszámaim a nyeregcső előtti SKS Topcage kulacstartóban egy szerszámtatró SKS Cageboxban szállítottam. A Cagebox befogadókészsége elbír két Co2 patront, egy Peaty’s Holeshot Co2 minipumpát, egy küllőkulcsot, egy Bikefun BT-125A marokszerszámot, a Dynamic olajat, tartalék patentszemet, egy Lezyne Classic Tubeless gumijavító kitt-et, 10-15 gyorskötözőt, némi duct tapet és egy Tubolito tartlék belsőt. Nagyjából minden belefért amire szükség lehet. Az első kulacstartó egy SKS Sidecage, amiben egy darab egyliteres átlatszó Polisport R1000 kulacs, jellemzően EEA+Glutaminnal volt töltve, amivel pótoltam az elhasznált aminosavakat.
Ilyen a Ridley szinte csupaszon...
A hátizsák nagyon megosztó téma a kerékpárosok körében, de én rengeteget közlekedtem bringával laptoppal a hátamon, így nem volt kérdés, hogy fogok a hátamon is vinni némi holmit. Az Osprey magyarországi képviselője járt nálunk még tavasszal és rákérdeztem: - De szép a hátizsákod, új? Mire jött a megdöbbentő válasz: - Nemsokára 9 éves lesz. Paradigmaváltó szavak voltak ezek, akkor ezek szerint létezik táska, amit nem kell évente megvenni. Így lett Osprey Velocity mellényem, ami kerékpáros karrierem legjobb „hátija”. Mindenre gondoltak a táska kialakításakor: másfél liter víz mellet elfért benne az összes gyógyszer és irat, egy zacskó mogyoró, a telefon, a naptejem, a kutya riasztó, olykor mindkét szemüveg és még a bicskámnak is volt benne hely, ráadásul a kezem ügyébe tudtam helyezni mindent, ami kellhet. A bicska egyébként egy japán acéllal készített egyedi darab, aminek a legfőbb hátránya, hogy olyan éles, hogyha ügyetlen vagy, mint én, akkor garantált, hogy előbb vagy utóbb megvágod magad. Leírva sokkal többnek tűnik a felszerelés, mint amennyire kis helyen elfért!
Okosan és átgondoltan, sok cucc kis helyen is elfér...
És ami nem vált be...
Utólag azt mondom montit kellett volna választani, és azzal kellett volna felkészülni, mert a Divide terepbonyolultsága azt tényleg indokolta. Másik hibás döntés a gumiválasztás. Életem gumija a Vredestein Aventura, mert pontosan az a stílus, amit imádok, könnyű, jól gyorsítható, nagyon tapad, nagyon be lehet vágni a kanyarokba, igazi versenyre optimalizált külső. Igen, versenyre, de nem erre. Sajnos sem a terepviszonyokhoz sem az extra igénybevételhez nem volt alkalmas, persze ezt induláskor nem sejtettem. Az ilyenek miatt is tartom, hogy a műszaki hiba nem balszerencse kérdése. A műszaki hibák 100%-ban a nem megfelelő karbantartásból, nem megfelelő eszközválasztásból, vagy a rider hibájából erednek. Az időpont az, amikor megtörténik balszerencse, de maga az esemény nem szerencse kérdése.
Indulás!
A rajt előtti este hamar és izgalom nélkül elaludtam, de annyira agyonpihentem magam az előtte való hetekben, hogy 4.40-kor kipattant a szemem és sajnos a rajtig már nem tudtam többet aludni. Apa levitt Szentgotthárdra a rajthoz, kellemes négyórás autóutat átbeszélgettük, gondolkodtam, hogy hat évvel ezelőtt amikor az egész bringás életem kezdődött, akkor egy Szigetcsép-Ráckeve-Szigetcsép út 30 km-e, 1 óra 40 perc nettó menetidő volt, a közepén fél óra pihenővel, most meg közel 1500-at készülök menni, 24000 m szinttel, kimondottan nehéz terepeken is... Nagy utat tettem meg a kezdetektől és emaitt nagy köszönettel tartozom Apának, hogy „rálökött” az útra, a feleségemnek, aki egy-egy feszült nap után csak azt mondta, inkább menj el bringázni és a gyerekeknek, akik szuper ügyesek a sportban ezért nem hagyják, hogy elégedett legyek azzal a szinttel amit sikerült elérni. Tudtam, hogy iszonyatos meleg vár ránk, de a felkészülés során is igyekeztem a szélsőséges körülmények között is menni, így nem aggódtam miatta.
Onnan indulunk! A versenyközpontban csekkolták a kötelező felszereléseket, ittunk egy pár gyömbérsört és feszengve és a többi versenyzővel beszélgetve vártuk az este 6 órás rajtot. Fél órával a rajt előtt megvolt a kötelező eligazítás, aztán beálltunk a rajtba Szentgotthárdon, a festői Barokk kertben.
Vigyázz, kész, rajt!
A rajt után az eleje egyből elvétett egy kanyart, így egy pici erőfeszítéssel az első helyre álltam és bekiabáltam a tömegbe. Én ezettem a Divide-ot! A rajt utáni első 10 km pikk-pakk elröppent aztán egy montis jellegű gyökeres lefelén kellett agyon fékeznem magam, mert előttem a fiatalember nagyon bizonytalan volt az MTB-jén és én nem akartam balesetveszélyes előzést bemutatni rögtön már az elején. Ezen a szakaszon áthaladva, a betonon zavaró hangokra lettem figyelmes a hajtás irányából, amit nem tudtam hova tenni.
Lánc tegnap cserélve újra, váltó patikára beállítva (köszönöm Doctor Bike!), a sor két hete volt cserélve... Haladtam tovább figyelve a hangot, de nem akart normalizálódni, egyedül édesapám két szurkolói performansza terelte el a figyelmem a technikáról. (Köszi Apu!) Megálltam megnéztem a rendszert, a patentszem furán állt, szétszedtem, aztán újra összeraktam. Mentem tovább egy km-t még és amikor egy kis dombnál belenyomtam egyet kiállva, akkor reccs-csatt... lánc a földön. Még soha nem szereltem láncot verseny közben és annyira elkerültek a műszaki gondok, hogy az elmúlt 5 évben mióta tubeless rendszert használok, összesen 2 alkalommal kellett defekttel foglalkoznom... és ez volt a legbonyolultabb javítás, amivel útközben kellett foglalkozni. (Utólag rájöttem, hogy a rajt előtti napon a lánccsere során véletlen a használt patentszemet raktam az új láncra…)
Miközben próbáltam feltenni az új patentszemmel ellátott láncot, énekelgettem, hogy ez nem számít nagyon sok van még, nyugalom, a lényeg ezután jön... visszaestem az utolsó helyre. Elindultam és kerestem a pozitívumot a helyzetre, tök egyedül másoktól zavartalanul haladhattam csak saját magamra és a tempómra, pulzusomra figyelve.
Mindig jók a kilátások... Szép lassan, de folyamatosan értem utol az előttem lévőket és ez nagyon nagy flowba hozott. A rajt előtti napon valaki kérdezte tőlem, hogy hova álljon és én azt tanácsoltam, állj a legvégére, előzgetni jó feelinget ad, míg, ha lehagynak folyamatosan az megtör. Csendben megveregettem a saját vállam, hogy mennyire igazam volt. Sajnos egy előzésnek volt hosszú távú következménye is, ahogy felfele elhaladtam kiállva, a hátsó kerekem bevágódott a nyomvájúba és a fenekemnek verődött... a fájdalom a kisebb gond, de 1-2 nap múlva láttam, hogy a nyereg el van repedve és ez volt az egyetlen eset, ami ezt okozhatta.
Az első 200 kilométeren a bringám összes erénye érvényesült, pontosan ilyen jellegű küzdelmekre volt hangolva, így Keszthelyre, az első checkpointra érve az első éjszakát teljesen áttolva, már a nagyjából 15. helyen értem el reggel 5 óra magasságában. Az alvási opció nem tűnt vonzónak (pedig utólag okosabb lett volna) és a fél év koffeinmegvonás után a kávé, Monster, Red Bull kombó nagyon pörgetett, úgyhogy tovább indultam. Amíg nem ütött be a nagy meleg, addig továbbra is kannibál módjára haladtam egészen a 9. helyig küzdve magam. 11 kor, már a Balatonfelvidéken, Badacsonytomajnál a közösségi ház beülős részén, egy kút társaságában, ledőltem aludni az árnyékba. 2 óra össze is jött, amíg meg nem érkezett egy négyfős „grupetto”, akik olyan hangosak voltak, hogy megszakították az alvásom. Fészkelődtem még egy darabig, aztán elkezdtem összepakolni és elindulni.
A Grupetto egyik tagját beavattam a nagy tervembe, hogy beülök egy étterembe meginni egy limonádét, hogy cserébe ellenőrizhessem alaposan a vizes blokk komfortját. A limonádét együtt elkortyoltuk eszmét cseréltünk a világ dolgairól, aztán egyedül indultam tovább. Legkésőbb a nap végére Tihanyba szeretettem volna érni!
A tihanyi roham előtt
Az elkövetkezendő szakaszok ismerősek voltak, mert az utóbbi 3 év Balaton Bike Derby-jei tartalmazták mindet. Bringás körökben tudni lehet, ha az út mentén a következő feliratokat látod, akkor tudhatod, sok jóra ne számíts: Hegyestű, Panoráma, Kálvária, ezen a részen mindegyik felmerül, a terepben pedig nem sok köszönet van. A klasszikus Gangel út is sokszor szerepelt ezeken a szakaszokon. (Gangel út definiciója: Isten háta mögötti szekércsapás, amin alig látod az ösvényt, nincs benne egyetlen pontnyi sem, ami ne rázna, lehetőség szerint a legközelebbi kék kút 20 km távolságra van, egy deka árnyék sincs, és pont csak annyira emelkedik, hogy ne vedd észre, hogy nem sík. Ez jellemzően a KLND útvonalak sajátja!
Hiába a 11-14 óra közötti szünet, a hőterhelés és a másfél napnyi menet megtette a hatását, így a tempó lassult, a fáradtság pedig nőtt, de az első nap végére nagyjából 6 órára Tihanyba érkeztem. Felmásztam az Apátsághoz, ahol adtam egy rögtönzött interjút a versenyigazgatónak és megmostam a fogam a naplementében az Apátsággal a háttérben. Ilyen ez a kalandbringázás, szürrealista festmények a benne lévő életképek és ez csak egyik volt a sok közül.
Út a semmibe
Az első napot 330 km-rel és nagyjából 4000 m szinttel zártam, nagyon elégedetten, indultam tovább, mivel komoly fáradtságot nem éreztem, a következő célnak Vinyét tűztem ki, reggel 11 órás érkezéssel, de 11-ig mindenképp haladni akartam. Tihany után sík szakaszokkal számoltam tévesen, így sokkal lassabban haladtam, mint ahogy vártam és a korom sötét miatt hamarabb ült álom a szememre, mint ahogy terveztem és a fázás érzet is elkezdte jelezni, hogy ideje picit pihenni. Hidegkúton, az ultrabringázás anyukájának falujában, egy szimpatikus buszmegállóba bevackoltam magam. Bringa beriasztva betámasztva a bejárat elé, én meg a padon a hálózsákban, nagyjából 3 perc alatt aludtam el és kicsivel több mint egy óra múlva teljesen azonosíthatatlan hangra ébredtem. Egy kutya és egy valami hadakozott egymással, de én úgy megriadtam és betojtam, hogy azonnal megébredtem nyúltam a bicskámért és vártam meghúzva magam a buszmegállóban harcra készen...
Szerencsére a hangok elhallgattak (a másik állat egy náthás lúd lehetett szerintem), de visszaaludni már nem tudtam, így újra bringára szálltam. Az egész út legzseniálisabb esti ride-ja következett, csupa flow-val, szuper hullámvasúttal Veszprémig, a hajnali köd hűsítésével, az erdei kerékpárutak békéjével. Egyetlen szépséghiba volt csupán, a készleteim apadtak, kajám éppenséggel alig volt, de nem baj Veszprém nagy város, ott tuti lesz valami.
Az egyedi bicskám, amivel harcba szálltam volna, ha kell...
Az erőforrás-management legalább olyan fontos egy ilyen ultraversenyen, mint a lábad, vagy a felszerelésed, de talán még ezeknél is fontosabb. Feltöltött navigáció, feltöltött lámpák, elég víz, elég kaja, szervízcuccok megléte, ezek mind kulcsfontosságúak és bármelyik hiánya bajba sodorhat.
Szóval szeltem a friss ködöt a mezőkön és aggódtam, hogy fogy az Amacx és minden más kaja készletem, úgyhogy Veszprémben töltekezni kellene. Ráadásul, mint utóbb kiderült sikerült elkerülni Veszprémben a pálya ezen szakaszán lévő egyetlen „trail angel” csoportot, így ott sem jutottam frissítéshez, ahogy később Veszprémben sem. Habár Veszprém a régióban nagy város, de a szórakozóhelyeken kívül nem futottam bele olyan vendéglátóegységbe, boltba, ahol a készleteim tölthettem volna. Szerencsére valamennyi még volt, így nem volt mit tenni, haladtam tovább.
Herenden, Márkón, Bándon keresztül vezetett az út a csodálatos Bakony szíve felé. A Bakony nekem mindig különlegesen kedves volt és lesz, egyfelől lenyűgöz az érintetlensége, másfelől van innen több kellemes családi és családi kerékpáros élményem is. A Bakony mászása közben egy rókával váltottunk cinkos kacsintást, aztán megettem az utolsó készletes csokimat is. Mielőtt Vinyére értem volna megérkezett az első mélypont: éhes és fáradt voltam, nem is haladtam már úgy, ahogy ildomos lenne, de szerencsére ez Vinyétől 2 km-re ütött be... Apa megint kijött bíztatni, meg talán egy kávé-ebédre, de el kellett küldenem, mert az ilyen típusú mentális segítség nem áll mindenki rendelkezésére, így következésképp szabálytalannak minősül.
A 11 órás tervhez képest, nagyjából 9.30-ra érkeztem, így nagyon elégedett voltam. Szerencsénkre, mivel ide három versenyzőtárssal érkeztem pár perc eltéréssel, a büfé megelkezdte a nyitást. Én három gyerek mellett készültem fel, de itt Vinyén sikerült egy olyan kollégával beszélgetni egy kicsit, aki ugyanezt négy gyerek mellől tette meg, úgyhogy meg lehet oldani bármilyen körülmény ellenére és mellett. Ettem egy végtelenül gyenge hamburgert, ami abban a pillanatban gourmet különlegességnek tűnt, de ez is egy ok amiért szeretem ezt csinálni…
Nem a minimumot akartam tolni, hanem Amacxot!
Ahhoz, hogy értékelj dolgokat, néha elkell jutni a 0 állapot közelébe, le kell aljasulni, elkell veszíteni a kapcsolatot a kényelemmel és civilizáltsággal ahhoz, hogy egy alacsonyabb állatias létsíkon élvezhesd a dolgok csodálatos egyszerűségét. Amikor megélek egy ilyen pillanatot sokszor egy Zorán dal szövege jut eszembe: “Hogy értsd, egy pohár víz mit ér… ahhoz hőség kell, ahhoz sivatag kell.” Szóval elmajszoltam a kis hambimat, meg egy mangós fagyit, és feltöltöttem a készletem is, ami 2 étcsokis Balaton, 3 Knoppers és 3 citromos Moments ostyát jelentett, meg egy 200 g-os sósmogyorót. A felkészülés során tudatosan igyekeztem a testem olyan frissítésekhez szoktatni, ami bárhol beszerezhető, mert bár induláskor feltankoltam Amacx-al, de ez a kiváló cucc nem kapható minden sarkon, így nem alapozhattam 100%-ban erre.
A büfénél sajnos aludni nem tudtam, pedig szerettem volna, főleg azért, mert a Navigációm mindenféleképp töltésre szorult, de épp nagy zajjal járó kertészeti munka zajlott, így csak várakozás jutott osztályrészül, igazi pihenés nem, de nem gond megvolt a terv a fejemben. A Cuha patak menti völgyben, ahol megy az útvonal több kis erdészház is van, az egyikbe bevackolok, úgyis jön a dögmeleg. Apropó dögmeleg: a Cuha völgyének elején szomorúan konstatáltam, hogy a patak ki van száradva, így a gázlás elmaradt. Az erdészház hamar meglett, gyorsan be is vackoltam magam, az se zavart, hogy végtelenül undorító, mindenhol pókháló és zsebkendő hevert… Pillanatok alatt sikerült elaludni, az ébresztést három órával későbbre állítottam, de két óra múlva keltem, hogy a közeli tűzrakónál igencsak jó a hangulat, készül a kaja, a hangokból ítélve, pedig italból sem volt hiány.
A gyors összekészülést segítette, hogy megcsapta az orrom a szarszag és megértettem, hogy miért van ipari mennyiségű zsebkendő az egyik sarokban. Hogy nem tűnt fel beköltözéskor? A fáradtság tehette... Köszöntem a tábortűz közönségének, akik ufónak vagy talán csövesnek néztek, ezt nem tudtam eldönteni, de visszaköszöntek, jó utat kívántak. Alvás után végig a Cuha völgyön, ahol a vége fele azért jutott egy pici gázolás a patakban, ami a nagy hőségben igazi felüdülést jelentett. Következett 40 kilométernyi hullámvasút, fenséges Bakonyi fennsíkokkal, nem bonyolult terepen, de folyamatosan a napnak kitéve, hogy a végén jutalmul jöjjön 10 km technikás, de nagyon haladós leejtő. A nem tökéletesen megfelelő eszköz ellenére, nagyon jól ment az ereszkedés, a homokcsapdákat és a babafej nagyságú mozgó köveket is időben észleltem, amíg nem jött a pillanat... hopp itt balra visz a track, nagy fék hátul, kanyarba bedönt és irányba is vagyunk.
Bazmeg, miért szitál a hátulja? Defekt ráadásul az oldalfal felől, a lyuk elég nagy, talán a lötyi megfogja. Szerelés közben épp arra jött két Divide-turista, érdeklődtek, hogy állok, jól megy-e és így tovább, és természetesen felajánlották minden eszközüket, de a szabályok értelmében nem fogadhattam el. Beletoltam a gumiba egy kukacot és egy Co2 patront, de hallottam, hogy a lötyi és a kukac nem fogta meg a defektet.
Tubolito benn, tubeless vége...
Szerencsére a közelben itt van Isztimér, ott majd nyugodtabban tudok szerelni, addig épp le tudtam gurulni az enyhén eresztő tubeless rendszeremmel. Isztiméren a dohányboltnál beszereztem egy vihargyújtót, hogy a kukacot és a gumit kicsit összeolvasszam, hátha stabilabb lesz a gumma. Ügyködésem közepette egy kis család odajött hozzám érdeklődött, a két 3 éves ikerfiúnak elmagyaráztam a tubeless rendszer működését címszavakban és lépésről lépésre tájékoztattam őket, hogy hogyan, mit és miért csinálok. Végtelenül cukin és nagy érdeklődéssel halgattak. Először kongatta meg a lelkem a vészharangot: biztos kibírom a gyerekek nélkül a kilenc napot?
Az adott információért cserébe, információt kaptam, Isztimér legjobb vendégházának a lokációját. Sajnos a rendszer két patron után sem lett 100%-os, de arra bőven alkalmas volt, hogy a vendégházig, ami az utca végében volt elguruljak. Hívtam a táblán szereplő számot, melyen előfizető nem volt kapcsolható, de szerencsére a kapucsengőre egy kedves hölgy kaput nyitott. Végigmért, látta, hogy messziről jövök, megviselt vagyok, valószínűleg ezért tessékelt be olyan gyorsan. Kaptam egy gyönyörű kis légkondicionált szobát, zuhannyal, hűtővel, csupa olyan civilizációs kellékkel, amelyet az elmúlt 2 napban már nélkülöztem.
A kedves szállásadóm még a ruháim is kimosta és még vacsorát is kaptam. Mindezt olyan nevetséges áron, hogy máshol a vacsoráért is jóval többet kellett volna fizetnem. A húsleves után megpróbáltam a gumit megoldani, beleraktam még egy kukacot, és elhasználtam az utolsó Co2-patront, de a tubeless így se lett megfogva. Szuper! A tubeless rendszer kuka, de legalább a patronom is elfogyott... helytakarékossági megfontolásból, hagyományos pumpa nincs nálam, így a belsős rendszerre átépítéssel is lesznek gondok... Kedves szállásadóm megkérdezve kaptam egy pumpát, ami... autószelepes…bakker és az adapter ott maradt a rajtban Apu pumpáján... Volt egy másik pötty a nyomkövetésen, amit már-már ugyanolyan izgatottsággal követtem, mint a sajátom alakulását.
Ha nem tudjátok hova mennétek egy kis pihenőre, akkor Isztimér Bedők Vendégház! Mondjátok, hogy a bringás küldött, akit megmentettek. Kelés után egyből csekkolom a pozícióm nézem, ki merre van, készülődés aztán megint egy check, nem mozog senki, kivéve a szuperufókat az első háromban. Szuper akkor én tudok szépen előre sunnyogni, amíg a többiek gyanútlanul pihennek.
A kerékpározás összeköt és összehoz...
Reméltem a rajt előtt, hogy sokat megyünk majd együtt, de úgy hozta a Divide, hogy egy métert sem bringáztunk. Pedig két nagyon fontos felkészülési bringázást és egy fél Balaton Bike Derbyt már letekertünk együtt. A közös szenvedés pedig igazán komoly barátságokat szül, sokkal mélyebbeket, mint a közös örömködés. Vagy ahogy ő mondaná a lövészárokban születnek az igaz barátságok.
Megnéztem a trackert és úgy láttam 40 km-re van mögöttem. Felhívom, hátha van pumpája, készséges, de felteszi a kérdést, bizonyítva, hogy az erkölcsi iránytűje rendben van. Szerinted ez így szabályos? Mert ha az út szélén leszólítasz, az oké lenne, de így szerintem ez nem oké. Megegyezünk, hogy ez így tényleg nem oké, így végül nem kérek pumpát tőle. Ha lenne terminológiája az ultrán elkövetett szabálysértéseknek, akkor ezt valószínűleg a közeli ismertséggel való visszaéléssel illetnék.
Megeszem a kapott rántotthúst és agyalok, hogy hogyan lehetne a már beépített TPU-t felfújni, kimegyek a bringához és a drága szállásadóm megszólít. Na tudja már, hogy fog működni a masina? Egyelőre nem, de láttam, hogy van gumis a faluban, legrosszabb esetben reggel felhívom és megoldom valahogy. Ó, én ismerem, felhívom most. Tárcsáz és három perc múlva a kocsijában ülünk és haladunk a falu eleje felé a kerekemmel, ahol sec-perc alatt keményre fújjuk az ominózus hátsót. Szemlátomást ez tartós megoldás, lehet menni aludni.
Mindössze 3-4 óra veszteség ért, amit alvással tölthettem volna. A világ nem dőlt össze, nagyjából 22-23 óra környékén elaludtam, az órát 3.40-re állítottam, hogy hajnalban újra kannibalizálhassam a mezőnyt és azokat, akik a kényszeredett megállásom során elhaladtak mellettem.
Az isztiméri gurulást követően egy divide klasszikus következett, amit a mezőny többsége utál, de én a spiritualitása miatt nagyon szeretem. Felmentünk egy kálváriahegyre, ahol igyekeztem minden stációt rávetíteni a verseny egy-egy részére, aztán megcsodálhattam a kilátást a gyönyörű kis tóra és Fehérvárcsurgóra a napfelkeltében. Felemelő pillanat volt még minden csendes, a levegő tiszta.
A sok kálvária domb közül az egyik teteje
Aztán szembejött a valóság, ezután következett az, hogy lépcsőn kellett levinni a bicót… csendben megveregettem a vállam, ügyes vagy, hogy alig pakoltál. A lépcsőzés után, relatív sok beton következett és váltották egymást a települések, apró hullámvasutakkal, néhány isten háta mögötti szekérúttal, de különösebb extra küzdelem nélkül. Csákberényben klasszikus turista reggeli, zsemle+tömlőssajt, meg betöltöttem az etetőtáskám mindenfélével.
Ilyenkor úgy vásárolsz, mint egy óvodás: minél több a cukor, minél több a kalória, annál jobb! Pörögnek a gumicukrok, a Snickersek, a 7days croissainnok, és természetesen a cukros üdítők...
Reggeli után a Vértes mintegy 60 kilmétere következett, aminek nagyját ismerősként köszönthettem, mert pár hete a monti maraton challenge-n már bejártam. Ahogy a hőmérséklet elkezdett emelkedni, úgy vált egyre nehezebbé a haladás, nagyjából dél körülre sikerült Vértesszőlősre keveredni és addigra már előembernek is éreztem magam. Vértesszőlős épp olyan távolságra van a rajttól, hogy addigra már minden résztvevő előemberi állapotba kerül. Ugyanitt található egy klasszikus Divide megállópont a rapid market, ahol ebédeltem, kisebb sokkot okozva a rendelésemmel. 4 Hot Dogot kérek!
Egy kicsi ücsörgés és emésztés után, elindultam a 40 fokban a Tatai tó irányába remélve, hogy a víz közelségében hűvösebb lesz. Hűvösebb nem lett, de nagyon jó Flowban haladtam, aztán 5-6 óra magasságában éreztem, hogy muszáj lesz enni, mert a csokik és nasik amik menet közben adnak egy minimális löketet, már nem töltik be az űrt a gyomromban, így hiába tolom őket, kezdek éhes lenni. Egy ilyen kihívás során az eléhezés gyakorlatilag a (minőségi) verseny végét jelentheti. Pár óra múlva tudtam megállni Tokodnál a kocsmában, mondván melegszendvics biztos van. Hát itt nem volt, de szerencsémre egy helyi adott egy tippet, hogy tovább haladva Tokodaltárón nyitva van a sport büfé kilenc óráig biztosan. Csekkoltam a navigáción 3 km kitérő és a Waze szerint is nyitva van, biztos kaja lehetőség, szóval menni kell.
Az ikonikus eldőlt víztorony
Természetesen a sport büfé zárva volt, de fél sarokkal odébb az albán pékség még nyitva. Nagyjából megvettem a maradékot és lekuporodtam a földre elmajszolni. Kaja közben megnéztem a rengeteg bíztató üzenetet, a csepeli bicóscsoportban az izgulós megbeszéléseket végigolvastam, teljesen felvillanyozódtam. Beszámoltam a drága feleségemnek, hogy mi miatt tértem le a pályáról, aztán a „Divide feleségemnek” is, mert azonnal hívtak, hogy nem arra van az út. Illetve kaptam egy üzenetet, amit jobb lett volna nem elolvasni. “Tök közel vagy a CP2-höz a tracker alapján 1 órára benn vagy”.
Csábítóan hangzik, 75 km és némi szint. A Pilist ismerem, a Budai hegyek se tudnak komoly újdonsággal szolgálni, a lámpákat még nem töltöttem, de jól álltak a navigációm nagyjából 40%-on volt, úgyhogy elvileg ezek a tényezők is rendben vannak. Jól vagyok lakva készleteim rendben vannak, úgyhogy hadd szóljon.
Vélhetően az egész kaland legnagyobb szívását vettem ekkor a nyakamba, de abban a hitben, hogy kurva jó lesz. 4 óra 35 percre értem a CP2-re, a várt 1 óra helyett. Az esti Pilis tele volt meglepetéssel: például szűk ösvény a két villanypásztor között. És persze az egy óráig kalkulált energiaszükséglet sem tartott ki fél 5-ig, úgyhogy a teljes felszerelést át kellett csoportosítanom, hogy menet közben tölthessem az eszközeim. Ennek eredményeképp véletlen elhagytam a láthatóságit egy leejtő előtt... a végén vettem észre, hogy bakker nincs rajtam. Ha beérek nélküle a CP-re egyből kizárnak, úgyhogy mászás vissza érte.
A fölösleges 200 méter szintemelkedés megtétele után megtaláltam… a mellényemben. A fáradtságtól és a sötéttől picit széthullott a gondolkodásom. Szerencsére ezen a ponton már alig volt a pilisből, a budai részek pedig nem voltak annyira kellemetlenek. A János-hegy megmászása meg izzó dühből egészen jól ment, néhol még ki is álltam úgy pakoltam neki, csak legyek már a CP-n, ahol végre alhatok és talán még kaja is lesz.
A CP-re érve óriási csalódás ért. Nem a Majomhoz-ban volt a CP, hanem a Városmajor közepén. Aludni a fák alatt lehet... kaja meg nincs. Ezért szívtam egész éjszaka? Dühömben a sisakom földhöz is vágtam és szentségeltem a CP-n. 26 órás menet végén a nagy semmi várt rám. Megpróbáltam azért aludni és egy másfél óra össze is jött.
Csak elvi opció volt az alvás...
A Városmajorban az első napsugarak ébresztettek és a rövid pihenő ellenére, nem éreztem extrém kimerültséget. Jó másfél napja teniszező módban tolom az ipart, azaz mindig csak a következő labdamenetre koncentrálok. Így könnyebb konstans haladni. A következő labdamenet lehetett egy emelkedő vagy egy leejtő, a következő falu, víz feltöltés, kajaszerzés, vagy bármi, ami rövidtávon bekövetkezik.
A mostani labdamenet a Grintába vezetett, mert a hátsó kerékkel muszáj volt kezdeni valamit, mert már a pótbelsővel megyek, ráadásul a CO2 patronjaim is elfogytak, úgyhogy, ha valami gebasz üt be, megoldhatatlan szituációba kerülhetek. Mekkora mázli, hogy a Pilisben a sötétben ez nem következett be! Előző napon egyeztettem már a bolttal, hogy korán érkezem és egy új tubeless gumit szeretnék feltenni hátra, de túl hamar voltam ott a kávézó nyitott még csak ki, ahol a extra jó fej barista hagyott vásárolni a bicóboltból, miután konzultált a vezetőjével.
Vettem egy pótbelsőt két patront, feltöltekeztem Amacx-al, ittam egy parádés kávét, kaptam jeges vizet a kulacsomba, de a szerelőt nem vártam már meg, így nem lett új külsőm és új tubeless rendszerem sem. A döntésem során több szempontot vettem figyelembe: így egy órával előbb indulhattam, és nem került fel olyan külső a bringára, amit sosem használtam (Vittoria Terreno Mix és Maxxis Rambler). Logikusnak tűnt. Hogy jó-e, az már más kérdés…
Egy monti maraton távja van még a komping
A kávé beütött, mint az állat és elkezdtem egészen jól haladni. Egyetlen egy cél volt előttem, elérni a kompot még aznap, lehetőleg minél hamarabb és utána aludni egy hatalmasat még a Nagy-Hideg-hegy megmászása előtt. A visegrádi kompig 60 km és 1800 méter szint volt, HHH-val, a Kis Kevéllyel és a Pilissel fűszerezve. Ahogy eddig is, a mai nap is egyedül telt sokáig, aztán a kevélynél találkoztam egy Trail angellel. Hosszú fehér szakállú angyal volt, mindenkihez volt egy hideg üdítője, egy kis gyümölcse és sok bátorító és jó szava. Ezután a kevély már nem is tűnt olyan vészesnek, pedig a lefeléken néha rommá kellett fékezni a gravelt, hogy biztonsággal abszolváljam a leejtőket.
A budai hegyeket elhagyva közeledtem a Pilis irányába, ahol újabb frissítőt hozott létre nekünk egy jószándékú bringabolond, ahol jeges vízzel tölthettem fel a kulacsaim és az itatózsákom is. Szükség is volt rá, mert a hőségriadó nem csak riogatás volt, a hőmérséklet exponenciálisan emelkedett percről percre.
Klasszikus pilisi találkozópontnál a levendulásnál megálltam abban a reményben, hogy tudok egyet ebédelni, de sajnos nem, csalódottságom azonban enyhítette az, hogy jégkásájuk volt, amit betöltve az itatózsákba kellemes hűvössel és kellő cukortartalommal nyargaltam tovább. A Pilisben mind a mászások, mind a lefelék MTB-re voltak optimalizálva, így a gravellel nem haladtam valami impresszíven.
Pilis MTB ösvény felfelé...
Egyszer csak feltűnt mögöttem egy alak. „Fasza, megelőznek!” - volt a reakcióm, aztán láttam, hogy nincs felcuccolva, úgyhogy nem lesz versenyben. Pár pillanat múlva láttam, hogy mögötte azonban érkezik két felcuccolt arc is, úgyhogy végül csak lett előzés.
Elsőre bántam az előzést, aztán pedig örültem, hogy végre társaság van, ráadásképpen a legjobb fajtából. Hárman haladtunk tovább a komping, nagyjából azonos tempóval mentünk, megvitattuk a világ gondjait a két kollégával, igazából az egyik legjobb rögtönzött társaságom volt valaha. A napi áhított célt a kompot 16.45-kor együtt értük el.
A terv nemhogy teljesítve, hanem túlteljesítve: ugyanis 19.45 volt az utolsó komp. Így belefért egy mártózás a Duna túloldalán, belefért egy extra nagy bevásárlás a Nagymaroson kajálással egybekötve, hogy a másnapi börzsönyi küzdelmekre is legyen bőven „kraft”. Szükség is lesz rá, mert a Börzsöny szépsége a vadsága, ellátási hiánnyal és vízhiánnyal, kemény felfelékkel és nagy koncentrációt igénylő lefelékkel. Biztos voltam abban is, hogy „hike-a-bike” is lesz bőséggel.
Erre a napra már nem terveztem többet, feltolni a nagymarosi falon és találni egy jó alvóhelyet, ami Kövesmező után a játszótéren lévő kisházban meg is lett. Bevackoltam elfogyasztottam a kis vacsorám, lepacsiztam egy kisráccal meg az apukájával, akik követik a divide-ot és beszélgettünk pár szót. Döbbenetes, hogy mennyi embert megmozgat és érdekel ez az esemény: én sokadik senkiként is annyi impulzust és kedvességet szeretetet kaptam, mint amennyit elképzelni se tudtam és olyan számomra példaképek is követtek és bíztattak, ami borzasztóan nagy megtisztelésként ért.
Börzsönyi wellness szálloda
Börzsönyi wellness szállásomat nagyjából 9 óra állás után - amiből 8 óra alvás volt - hagytam el, abban a reményben, hogy ez a nagyobb regeneráció visszahoz az életbe. Királyrétig eseménytelenül telt az út, onnan indult kis hazánk egyik legrémisztőbb mászása a Nagy-Hideg-hegy (NHH) felé, ami annyira simán és annyira gyorsan ment, hogy fent örvendeztem is: „Baszki már fenn is vagyok?” Mellesleg Királyrétről NHH-mászás egyéni csúcsot mentem, ami tekintve, hogy van mögöttem 850 km, nemsemmi, ráadásul felcuccolt bringával!
Útközben felidéztem az elmúlt évek NHH mászásait. Lélekben megöleltem azokat a barátokat, akik valamilyen formában együtt tekertem. NHH után irány a Csóványos, amiről tudtam, hogy az egyik legkellemetlenebb szakasza lesz az egész Divide-nak. Ütemtelen, mert nem tudsz fent maradni a bringán, de sokszor pont annyi van két természeti akadály között, hogy nem érdemes végig gyalogolni. Nehezen is jutottam túl rajta, 20 km-t 3 óra alatt sikerült megtenni, de a dolog nem tört meg, számoltam, kalkuláltam ezzel a résszel, szándékosan törekedtem is rá, hogy véletlenül se este kelljen teljesíteni.
Szerencsére társam akadt a szenvedésben, olyan, akivel már volt alkalmam korábban is együtt menni. Akkor is, és most is kimondottan jó srácnak ismertem meg, szívesen támasztanám a vállát egy lövészárokban is. Kijutva a ritmustalan, ámde varázslatos Börzsönyből - ahol hajnalban borzzal, őzzel, rókával is találkoztam - újra a pusztaságban találtam magam alkalmi utastársammal. Rétságig együtt haladtunk, ahol kitérőt tettünk némi ellátmány reményében egy benzinkúthoz, ahol kajával és elektromossággal is tankoltunk, illetve némi súlycsökkentés is történt. Mivel eszközeim a totális lemerülés és a teljes halál között egyensúlyoztak, majdnem két drága órát kénytelen voltam vesztegelni a kúton. Persze dél és kettő óra között küzdelem lett volna minden méter, így komoly veszteség nem ért. Kaptam egy fontos tanácsot is utastársamtól, miszerint Becske az utolsó település a pusztaság előtt, ahol vizet lehet vételezni, ott is csak a fizetős nyilvános mosdó az, ahol ez megoldható.
Börzsönyi bringacipelés
A kútról elindulva megkerültem a bánki tavat. Ez volt a második tó, amit soha az életben nem kerültem még meg bringával. Becskére érve már-már magabiztosan találtam meg a nyilvános mosdót, ami elnyelte az egyetlen 200-asom, de bebocsájtást nem adott. Szerencsére fél szemmel, mintha láttam volna egy boltot a közelben, visszafordultam és valóban nyitva volt. Mogyorókészlet feltöltése, két darab izotóniás ital arcba döntése és 3 liter hideg víz volt a zsákmány. Az izotóniás ital az almás-körtés 0%-os sört jelenti, mert a klasszikus „izó” fogyasztása ennyi nap után terhessé válik nekem, még akkor is, ha direkt emiatt két különböző ízt tasakoltam el előre.
Aztán tényleg sivatag jött. Árnyéktalan, homokos, és néhol brutálisan egyenetlen. Kilátás nincs, csak a kilátástalanság a meleg, a magány és a remény, hogy egyszer vége lesz. Haladni problémás, mert ráz dobál, csúszik, emiatt a kilométerek se olvadnak, úgy ahogy szeretnéd. Egy hatalmas traktorból vízzel kínálnak, nem fogadhatom el mondom, szabálytalan. Közben nyelek egy hatalmasat, mert a kulacsomban lévő, éppen nem forró még. Kiderülne? Nem, ennek ellenére szabályos vagyok? A verseny szellemisége és az én hozzáállásom ezt kívánja. Nevezz baleknak, ha gondolod, de az írt és íratlan erkölcs sokszor fontosabb, mint jól járni.
A pusztaságot a Sasbérc megmászása szakította meg, amely megkockáztatom, hogy kis hazánk leggyönyörűbb kilátója, bár mindet nem láttam és durván 20 kilométer múlva az Isten tenyere kilátóba értem fel, ahol épp ugyanezt gondoltam csak extra spirituális töltettel. Az Isten tenyeréhez a fel és a lefele út is kálvária volt, sok esetben olyan nyomokkal, amit montival sem tudtam volna beadni, így szégyen a tolás, de hasznos. Sajnos a kilátónál nem voltam egyedül, pedig elképzeltem a magasztos pillanatot. Bevallom ez a pont volt az egész Divide alatt, amit a leginkább vártam. Egy család épp velem egyidőben ért fel oda, így a magasztos magányt nem tudtam megélni, de legalább készült rólam fotó. Az apuka érdeklődött az iránt, hogy mi zajlik épp én pedig pár számot említve elriasztottam őket, minden ezirányú tevékenységtől.
Isten tenyerétől a szár hegyen keresztül Hollókőig mentem, lezárva az 5. napot, ahol a legkevesebb kilométert haladtam eddig, a leghosszabb alvás után, emiatt elég komoly elégedetlenséget éreztem az alkalmi uzsonnám közben, amely két fagyiból és két 0%-os sörből állt. A második kocsma, ahol nem tudnak enni adni… nonszensz.
Sasbérci kilátó
Hollókőről este 7 órakor indultam tovább a pusztulat-melegben, szálláscélnak pedig Somoskőújfalut határoztam meg. Arra gondoltam, hogy a Maraton Challenge rajtközpontjának környéke alkalmas bivakhely lehet majd. Nem számítottam arra az eshetőségre, hogy az előző környéknél is csodálatosabb helyek jöhetnek ezután. Sikerült egy helyi erőhöz becsatlakoznom, a salgótarjáni kollégával mentünk egy hosszabb darabon, de többnyire némaságban.
A becsatlakozásom sajátos volt: egy nyomvályús szakaszon zakóztam 35 körüli tempóval és épp a bringámon támaszkodtam amikor utolért. A zakó során lefejeltem egy fényvisszaverő bólyát, de nagyon szerencsésen sérülés nélkül megúsztam. Kulacsom és szerszámos kulacsom kiesett mindkettőt visszatettem, valószínűleg a szerszámos kulacsot nem tökéletesen, mert a mászások és ereszkedések után nem találtam. Agyaltam, hogy visszamenjek-e, de akkora hosszúságú szakasz volt mögöttünk, elképesztő látványú pusztákkal, csodálatos erdei ösvényekkel, hogy nem láttam realitását a visszafordulásnak, akkora területet kellett volna átnézni. Vagyis újra nincs pumpám, újra nincs semmim, de az önbizalmam és a lelkesedésem még nálam van.
Salgótarjánra beérve több szurkolói csoportba is botlottunk, akik bíztatva, ordítva küldtek minket tovább az úton. Vacsorám a tarjáni „Mcdoo” biztosította. A menü a klasszikus 4 sajtburger + Bigmac menü + fagyi kombináció volt, nos a szomszéd asztalok totális megrökönyödésére. Hiába ültem kinn, éreztem az emberek tekintetén, hogy a ruházatom és főleg szagom még ennek a „nívós” étteremnek a színvonalát sem üti meg, de őszintén… nem érdekelt, élveztem az ízeket, ahogy omlik a számba a cucc és érzem, ahogy újra járja át az energia a testem.
Két buci a tatyóba, többi az arcba, aztán uccu neki vár a híres Salgótarjáni kálvária domb. Tekerést egy pillanatig sem terveztem 5 nap után, ha ki is tekerem felesleges erőfitogtatás és energiaégetés lett volna. Szépen feltoltam közben magamba szívtam minden stációt aztán az elképesztő panorámát. Gyorsan a sűrűbe kerültem és a kajálás miatt az utastársaimtól is elszakadtam, úgyhogy megint egyedül kellett ragadozni a sötétben.
A sok kálvária tető egyike...
A medvés trail éjszaka nem egy barátságos menet, meg kell hagyni. Sokat szentségeltem és a koncentrációm is széthullóban volt. Nem találtam a pedálba a cipővel, szegény pedált szidtam is mint a bokrot, mert ebben az egy pillanatban a féloldalassága hátrányként jelentkezett. Szinte méterről méterre szenvedve jutottam csak előrébb. Alig több mint egy órányi út volt, de a végtelen sötétben sok-sok órának tetszett, amikor végre kiértem Somoskőújfalura. A település fényei szinte megváltásként hatottak rám. Mintha a villanyfény D-vitamint adott volna, kicsit erőre is kaptam.
A sötétben nem akartam levadászni a már említett versenyközpontot, így inkább a Vargánya vendégházat választottam, amely igazi bringás menedék, kerékpárosoktól-kerékpárosoknak. Zuhany volt és ágyban aludtam, úgyhogy tökéletesvolt, és társaságom is akadt. Az esti tervezés során megegyeztünk, hogy optimális lenne elérni Eger másnap, mert onnan egy karnyújtásnyira van a korlátozott zóna, azaz így szombat előtt oda lehet érni. És akkor már a cél már csak egy könnyed 180-ra van…
Reggel korán és kipihentem ébredtem, de már a nap fenn volt mikor eltudtam indulni. Alkalmi utastársam akkor kelt, amikor én indultam így sporttársi jókívánságok közepette elváltak útjaink és ki-ki a maga tempójában, útján ment tovább. A Divide szépségét ez is adja, hogy bár apró barátság adagok jutnak, de ezek végtelen intenzívek, és roppant mélyek tudnak lenni. Sokszor egy-egy ilyen pár óra évekig meghatározó kapcsolatokat hoz létre.
Eresztvényre érve, megkaptam a jelzést: „Hello, megérkeztél Kelet-Magyarországra”, és mellékesen megkergetett egy hatalmas nagy fekete kutya. Ő még a jóízlésű fajta volt, csak ugatott, mint állat és rohant mellettem, de nem lépett fel támadólag. Mindenesetre a jobb mezzsebembe bekészítettem egy adag Haribo Roll-t, hogy tudjam dobálni, mint eledelt, a következő ilyen esetnél. Mert természetesen, ahogy a szerszámaim, úgy a kutyariasztóm is elhagytam már.
Ezeket véletlen hagytam el, de volt, amit szándékosan. Egy kis pakolós hackem volt, amiről pár versenyzőtárs úgy hallott, hogy nem én meséltem nekik. 6 zoknival indultam neki az útnak, amelyből 4 szándékosan a legrosszabb állapotú zoknim volt. Picit lukas, picit kopott, nélkülözhető darabok. Így a nap végén nem sajnáltam őket lánctisztításra használni, aztán eldobni. Sokan azt gondolták ezzel is grammokat akarok megspórolni, de nem. Ezzel a bikepacker dilemmát akartam könnyíteni. Hogyan fért be eddig a cuccom, ha most nem fér be?
Ennyire tiszta műfaj a bringás terepultra!
Az indulás előtti pakolás nyugodt, precíz és senki sem sürget, azonban, ahogy haladsz előre a versenyben az egyre több ki- és bepakolás és azt, hogy ezt egyre fáradtabban és sokkal gyorsabban kell előadni, mint otthon. Ez azt eredményezheti, hogy ami eddig befér, rohadtul nem akar bemenni ugyanabba a táskába. Ezt a szituációt könnyítendő minden nap egy picivel több helyem lett a kukázott zoknik által, de a kutyariasztó és a Cagebox nem ezen megfontolásból tűnt el.
A kutyaaffér után folyamatos hullámvasutazás volt a betonon, begyűjtöttem a bajnokok reggelijét egy dohányboltban (dupla presszó + Monster), aztán egészen szépen haladtam Kazárig, ahol éreztem, hogy szitál a bicaj eleje, és nehézkes a tempót tartani. Bakker lapos vagyok! Ez izgi lesz pumpa nélkül… Kazár előtt félreálltam keresni, hogy miként tudok levegőt csiholni a rendszerbe. Ekkor megáll mellettem egy kerékpáros. Szevasz minden oké? A Divide-on vagy? Elmondom neki a helyzetet aztán jelzi, hogy itt melózik nem messze egy szerszámüzemben, ott minden megoldható. Kompresszorral javítottunk a keréknyomáson, kávéval is kínált, de nem akartam visszaélni a szorult helyzettel, plusz a szívemet sem akartam kicsinálni a reggeli kombó után. A mennyből leszállt „trail angelem” még egy foltkészletet is a kezembe nyomott, bár szerszámok híján ez halottnak a csók… de nem akartam a szeretetteljes jószándékot visszautasítani. Innen is hálám és szeretetem Neked!
Elkezdtem szépen haladni. Bátonyterenye környékén megérkezett az igazi, hamisítatlan keletimagyarországi kutyatámadás. Nagy fekete dög üldözött és folyamatosan próbálta a lábam elkapni, szerencsére síkon találkoztunk, amit utána leejtő követett, amit az ő adottságainak kevésbé kedvezett. Mondanom se kell, a Haribo cukorkadobálás nem működött, tojt rá nagy ívben. Legközelebb szeletelt kolbászt viszek!
Indul a mászás Galyatetőre!
Nagybátonyt elhagyva pedig megérkezett az egész Divide egyik legkegyetlenebb üzenete a Hammerhead-től. Mászás indul, 24,15 km szinte folyamatos emelkedés, 948 méter pozitív szintkülönbséggel. Az üzenet kegyetlensége ellenére átjárt az öröm! Baszki 1000 km felett vagyok és hamarosan itt a CP3, ez már Galyatető! A mászással úgy számoltam, hogy akár 3 óra is lehet, de sokkal jobban ment, mint vártam és bőven két óra alatt felértem. Végig azt a képet tartottam a szemem előtt, amivel a felkészülés során is dolgoztam: beérek a célba és a feleségem meg gyerekeim ott vannak és szaladnak felém, hogy átöleljenek. A felkészülés és a verseny alatt is rengetegszer lendített át ez a kép a nehézségeken.
Galyatetőre felérve mosóval lecsapattam az 5-nap porát a bringáról, újra kentem a láncot meghúztam az első tengelyt és a kormánycsapágyat. Továbbá ettem egy extrém jó sültkrumplit, ami nem csak a kimerültségtől volt extrém, hanem tényleg brutál volt, toltam egy jó kávét és a szokásos rituálét is lenyomtam: mosdó cuccok töltése egy kis tartalék cucc vételezése stb… Nagyjából erre a napra vált teljes rutinná, hogy minden adandó lehetőséget ki kell használni ezekre, mert tervezgethetsz, de ez egy olyan sport... amiben bármi közbejöhet, ezért, ha adott a lehetőség élni kell vele. A csúcsra relatíve napvédett helyeken ment fel az útvonal, de a meleg nagyon durva lett mire felértünk. A leejtőzésre full vizes mezzel indultam, hogy hűsítsen, de gyakorlatilag pillanatok alatt lett csont száraz. Tudtam, hogy bár a Kékesre a menet nem lesz olyan hosszú, mint Galyára volt, de azt is tudtam, hogy a vége a sípálya, amin a meredekség miatt lefele jönni sem egy lányálom. Felfele a hőségriadó idején nulla árnyékkal, pedig maga a kéjutazás!
Közel egy órás tolás alatt többször megfordult a fejemben, hogy ezért kár volt biciklit hozni. A Kékes tetején viszont ott volt a jutalom, hogy ismét fenn vagyok. Mert bár voltam rengetegszer, de ennyi viszontagság és küzdelem és kilométer sohasem előzte meg. Megérdemelten toltam arcba a nullás söreim és a fagyim. Innen már csak lefele Recskig. Köves rázós, sűllyedős a lefele. Ahogy tartottam a gépet, a talpam rommá ment az ereszkedésben, de leértem egyben, bukás nélkül, és Recskig is eljutottam.
Az erőmű alattunk..
Megálltam a helyi Coopnál, és itt volt az első pont, ahol azt éreztem, hogy muszáj a lakatot is elővenni a riasztó mellé. Lelakatoltam a bringát, bementem és óvodás módjára telepakoltam a bevásárlókosarat. Seven days, dörmi kismackó, madártej, gyümölcslé, minden, ami fejlődő szervezetnek kell…
Leültem a bolt előtt egy árnyékos spotra, és elkezdtem az energiaadagolást. A majszolást megszakította, hogy elkezdtek gyanúsan gyűlni körém az emberek. Méricskéltek, így jobbnak láttam összepakolni és elindulni. Annyira gyorsan pakoltam be, hogy a hátsó nyeregtáska súrolta a kereket, de pár km-rel feljebb ezt orvosoltam.
Sirok után voltak a leggyönyörűbb ösvények az egész túra során, de nagyon csodálni nem mertem megállni, mert szerettem volna 21 órára Egerben lenni, hátha a nagy sportboltban megtudom oldani a szerszám és gumikérdést. Az igyekezetnek hála is eljutottam Egerbe. A dolog szépséghibája, hogy a sportbolt, ahol úgy gondoltam, hogy beszerzem az új szerszámokat 21.00-kor zárt, én pedig 21.15-kor érkeztem. Megint nem lett se gumim se szerszámom.
A bolt 12 óra múlva nyit újra, és azt biztosan nem várom meg. Úgyhogy nyomulok tovább Eger belvárosa felé valamiféle alvóhely reményében. Eger nappal és éjszaka is elképesztő élettel teli nyüzsgő város. Az alvóhelyvadászatnál ez sokkal inkább negatívumként jelentkezett, mert jó helyeket kellett otthagyni az éjszakai nyüzsgés miatt. Lassan áthaladtam a városon, és a sikertelen alvóhelyvadászat azt mondatta, hogy érdemes lenne nekivágni a Bükknek. Mindamellett annyi éjszakai szívásom volt már, hogy inkább visszafordultam és kerestem egy klasszikus bikepacking szállást, az Anna temetőt. Miért jó választás egy temető? A szomszédok nem zajosak, majdnem mindig van valamilyen fedett épület (ravatalozó vagy esőbeálló), és jellemzően víz is van. Így egy kis cicamosdás, illetve kulacstöltési lehetőség adva van. 11 óra körül már aludtam is, bár podcastet kellett bevetni hozzá, és a terveim között az szerepelt, hogy reggel 4-kor indulok, hogy még időben át tudjak majd haladni a korlátozott zónán.
A csodás egri éjszaka!
Reggel kipattant a szemem és pakoltam egyből. Gyorsan rutinná válik a dolog. este szétpakolod a motyót reggel pár falat és aztán össze és indulsz. Ha jobb nap van, tiszta mezt és gatyát húzol, ha rosszabb akkor egy kevésbé koszost.
A külvilág számára nagy elismerésre méltó teljesítmény, de belül egyszerű minden, akár egy óvodás éléte. Eszel, iszol, alszol, a többi időben játszol, azaz tekersz.
Reggel 9-kor nyit a sportbolt, ahol szerszámot és gumit vehetnék. De nem fogok várni a nyitásra, itt hever a Bükk a lábaim előtt és azt várja, hogy meghódítsam. Kerékpáros éveim alatt a Bükkben tekertem a legkevesebbet, szinte semmit, így nem tudtam mire számítsak. Talán ezért próbáltam lélekben inkább a nehézre készülni. A Bükkbe való belépést megelőzően Felsőtárkányig csak kisebb hullámvasutazás volt. Majd jött 20 km mászás közel 1000 méter szintemelkedés. Sejtettem, hogy büdös lesz, de azt nem, hogy ennyire!
Ez a mez annyira lett koszos és nyúlt ki a hét alatt, hogy végül a kukában végezte...
A bükk érintetlenségét jól jelzi, hogy semmilyen utánpótlási lehetőségem nem lesz. Sem kaja, sem víz. Izgalommal indult a mászás: haladok előre, a völgyben hallom, hogy valami motoszkál, és látok egy szürkés foltot az út szélén, amit elsőre vaddisznónak véltem. Gondoltam, hogy a szürkületben az agyam tréfál meg, és próbálok valami értelmetlen formából értelmest látni, de amikor felém fordult, rá kellett jönnöm… bakker ez tényleg egy vaddisznó! Hál istennek ő jobban beszart, mint én. Eliszkolt gyorsan a hegynek felfele, a völgyből pedig megérkezett a kisebb vaddisznó, és szaladt utána. Ahogy haladtam tovább, lopva pillantottam hátra, nehogy kövessen, de hál istennek csak én maradtam az emelkedővel, ami az eddigi napokhoz képest nagyon nehezen akart fogyni.
Tegnap nagyot mentem, ma küzdelmesebb. Ilyen ez, nincs ebben semmi különös. Engedélyeztem magamnak, hogy a mászást kajajelzéstől kajajelzésig nyomjam. A jelzést óránként küldi a navigációm, egy hosszú távú versenyen, ez a minimum intervallum amikor pótolnod kell a kieső kalóriákat.
Egymás érik a mászások...
Az első kajaszünetnél szembesültem a ténnyel, hogy bakker reggel optimistán mértem fel a készleteket. Nagyon necces lesz ez a mászás végéig. Lehet, hogy a felismerés negatív placebója miatt, de ezután még nehézkesebben haladtam. A mögöttem lévő versenyző utol is ért, ami adott egy energialöketet (nehogymá elmenjen), de ez sem tartott sokáig, de arra épp elég volt, hogy a nehezén túl legyek. Közeledtem Bánkút irányába, ami annyira végtelenül pici, hogy sok lehetőségre itt se számíthattam. Végül bepróbálkoztam a hotelben: „Jó reggelt! Reggelizni szeretnék, lehetséges?” „Persze!” – jött a válasz, „csak annyit kérünk, hogy kint üljön le.” Nem értettem mi ez a diszkrimináció, de vélhetően a civilizálatlan szagom lehetett az oka. Kaptam egy négytojásos rántottát, meg választhattam a kontinentális svédasztal kínálatából és egy dupla presszó is lecsúszott.
Kicsit töltöttem a navit is közben, így minden erőforrásom irányba került. Készletet tölteni nem volt lehetőségem, de javarészt lefele jön, és aztán egyik faluból megyünk a másikba, így bőven lesz lehetőség pótolni. A kulacsom azért megrakták a hotelben jeges vízzel és kicsit hüledeztek, mikor elmeséltem, hogy miben vagyok. Mászás már alig maradt ezután, de ilyen jól lakottan szuperül haladtam. Egy kajálás és egy kis pihenés mennyire bizakodóvá tudja tenni az embert!
Magyarország rengeteg csodát tartogat!
A kép a befutómról, ami a reggeli mászás során kissé elhomályosodott, most ismét élessé vált. Elindultunk lefele a köves, rázós murván: ez odafigyelős és technikás, ráadásul szerszámok hiányában a felütés nagy gondot okozhat az erdő közepén. Óvatosan, de magabiztosan haladtam, amíg el nem kezdett szitálni a hátulja. Basszameg felütöttem! A Bükk kellős közepén szerszámok és térerő nélkül.
Elindultam gyalog tovább a kijelölt nyomvonal mentén battyogva, a könnyeket nyelve, reményvesztve. Nagyjából egy óra telt el, mire újra lett térerőm. Ha Divide-ot mész, és irreálisan lassan haladsz, akkor könnyű észrevenni, hogy mikor jött vissza a térerő. Beérkezett vagy 10 aggódó üzenet, hogy mi van, miért haladsz ilyen lassan? Gyorsan ránéztem a tracker-re, hátha van mögöttem valaki. Volt egy versenyző nagyjából 10 km-rel mögöttem, úgyhogy még fél órát baktattam, amikor utolért. Jöhet a klasszikus filmes „beugrom az útközepére és mindenemmel integetek, hogy álljon meg”, remélem működik majd!
Működött, megállt nekem és kedvesen rendelkezésemre adta a szerszámait. Két törött leszedőt és egy kézipumpát, de hát aki szarba van az ne válogasson, nem igaz? Egyedüli mázlim, hogy a Grintában butyl belsőt vettem, és az nem fért be a szerszámosládába, amit elhagytam. Ha a TPU lett volna, az el lett volna hagyva.
Tegyük be a pótbelső pótbelsőjét az alapvetően belső nélküli rendszeres gumiba, és reméljük a legjobbakat. Leszedéskor éreztem, hogy a külsőm zavarbaejtően könnyen jön le, visszarakáskor egyértelmű lett, hogy ez a külső totál szét van esve. Csak reméltem, hogy kibírja a lefelét. Felfújtam, megmentőmet illedelmesen előre engedtem, hálámat rebegtem felé, aztán elindultam. 5 perc sem telt el és elütött a vonat: legalábbis a vonat egy darabja elgázolta az egész Divide tervet. Egy jó 10 centiméteres sínszeg duplán átszúrta az elhasználódott külsőt, teljesen tönkretéve azt, valamint a pótbelső pótbelsőjét is.
A sínszeg, ami az út végét jelentette...
Természetesen még mindig a Bükk szívében vagyok, a következő elágazás 1 km, onnan 5 km az első település, ami a nagyon kedves Tardona volt. Nem egy metropolisz, amely a jól felszerelt kerékpárboltjairól híres. Toltam a biciklit, közben konzultáltam pár barátommal, gondolkodtam milyen megoldások menthetnek ki a helyzetből. De minél tovább agyaltam, annál inkább láttam az írást a falon. Ha sikerül is megoldani, akkor komoly kockázatot kell vállalnom egy hosszú esti menettel, hogy meglehessen a beérkezés. Minél tovább forgattam a gondolataim, és minél tovább vizsgáltam a lehetőségeim, annál egyértelműbbé vált a helyzet.
Jött még mögöttem egy csoport, azt megvárom hátha valaki olyan elvetemült volt, hogy pakolt egy külső gumit, amit már nem akar tovább cipelni. Négy ember előzött meg, de egyik sem volt ennyire felkészülve. Ekkor eljött a pillanat és felhívtam azt, aki nagy szeretettel rálökött erre az útra, és rengetegszer bátorított és támogatott. „Szia Apa! Nem tudom folytatni, gyere értem kérlek Tardonára!” Apám keserűen mondta a telefonba, hogy 5 perc múlva indultunk volna a célba eléd, de 3 óra múlva Tardonán vagyunk.
Szép killátások, csodás illatok, végtelen békesség...
4,5 km séta volt még hátra. Nagy csalódottságot nem éreztem. Próbáltam élvezni a verseny utolsó pillanatait, beszívni az erdő illatát, átélni még az érzést, hogy Divider vagyok, még akkor is, ha a beteljesülés most nem lesz meg. Az a séta életem egyik meghatározó pillanata, hiszen az út, ami idáig tartott, teljesen más emberré szabott, és tudom, hogy ez itt nem a vége, hanem sokkal inkább egy állomása valaminek. Egy hatalmas lehetőség, hogy megtanítsam a gyerekeimnek, hogyan állunk hozzá egy elvesztett mérkőzéshez, egy kudarchoz. Tanulunk belőle és alázatosan dolgozunk tovább. Én is ezt fogom tenni, és kicsit örülök is, hogy nem sikerült 100%-ban a kaland. Motiváltabb és eltökéltebb vagyok most, mint valaha és lehet, hogy jövőre, vagy két év múlva, de biztosan írok majd egy beszámolót egy olyan Divideról is, ami teljes lett.
Rengeteg embernek vagyok hálás, de a leghálásabb a feleségemnek vagyok, aki nem csak tolerált, hanem támogatott is, aki akkor is hitt bennem, amikor épp a legrosszabb önmagam voltam. Mindenkinek köszönöm, aki követett szurkolt, bíztatott, érdeklődött és Neked is, aki elolvastad! Remélem lesz, akit inspirál és remélem megtalálja mindenki azt, amiben megtud élni ilyen pillanatokat.
Mikor leértem Tardonába felhívtam a versenyigazgatót, és az utasítása alapján a trackert leadtam a mögöttem lévőnek, aki a nevem hallatán a következőt mondta: „ÁÁÁ, te vagy a csávó aki kidobálja a zoknijait, igaz?” Csak nevetni tudtam, és ezzel zárult a Divide. Tökéletes volt!
Csak vidáman! Fotó: Bácsi Róbert
Szeretem a számokat, úgyhogy itt van pár adat a versenyről, amit a 38. helyen nem zárok, enyém a keserédes legtovább jutott kieső hely. 30% fejezte be a versenyt egyébként.
A pályán 1220,79 km-t tettem meg, a pályán kívüliekkel összesen 1260,3 km jött össze. A különbség az apró eltévedésekből, a visszamegyek a cuccért, amit elejtettetekből és az alvóhely/kaja keresésekből adódik. 17%-nyi szakasz volt hátra már csak a célig.
20.959 pozitív szintemelkedés küzdöttem le, megmászva kis hazánk összes jelentős csúcsát. A szint 90%-át teljesítettem.
Elégetett aktív kalóriák a 6 és fél nap során és itt most érdemes megkapaszkodni… 45.293 kcal.
Csak hogy kontextusba kerüljön ez egy átlagos felnőtt férfi 18,1 napnyi kalóriaigénye, hét nap alatt.
Összesen 350.110 lábfordulatot tettem meg az út során, átlagban 67 lábfordulatot tettem meg percenként.