ESZEL.
ISZOL. ALSZOL.
TEKERSZ.

Az erőforrás-management legalább olyan fontos egy ilyen ultraversenyen, mint a lábad, vagy a felszerelésed, de talán még ezeknél is fontosabb. Feltöltött navigáció, feltöltött lámpák, elég víz, elég kaja, szervízcuccok megléte, ezek mind kulcsfontosságúak és bármelyik hiánya bajba sodorhat.

A 11 órás tervhez képest, nagyjából 9.30-ra érkeztem, így nagyon elégedett voltam. Szerencsénkre, mivel ide három versenyzőtárssal érkeztem pár perc eltéréssel, a büfé megelkezdte a nyitást. Én három gyerek mellett készültem fel, de itt Vinyén sikerült egy olyan kollégával beszélgetni egy kicsit, aki ugyanezt négy gyerek mellől tette meg, úgyhogy meg lehet oldani bármilyen körülmény ellenére és mellett. Ettem egy végtelenül gyenge hamburgert, ami abban a pillanatban gourmet különlegességnek tűnt, de ez is egy ok amiért szeretem ezt csinálni…

Nem a minimumot akartam tolni, hanem Amacxot! 

Ahhoz, hogy értékelj dolgokat, néha elkell jutni a 0 állapot közelébe, le kell aljasulni, elkell veszíteni a kapcsolatot a kényelemmel és civilizáltsággal ahhoz, hogy egy alacsonyabb állatias létsíkon élvezhesd a dolgok csodálatos egyszerűségét. Amikor megélek egy ilyen pillanatot sokszor egy Zorán dal szövege jut eszembe: “Hogy értsd, egy pohár víz mit ér… ahhoz hőség kell, ahhoz sivatag kell.” Szóval elmajszoltam a kis hambimat, meg egy mangós fagyit, és feltöltöttem a készletem is, ami 2 étcsokis Balaton, 3 Knoppers és 3 citromos Moments ostyát jelentett, meg egy 200 g-os sósmogyorót. A felkészülés során tudatosan igyekeztem a testem olyan frissítésekhez szoktatni, ami bárhol beszerezhető, mert bár induláskor feltankoltam Amacx-al, de ez a kiváló cucc nem kapható minden sarkon, így nem alapozhattam 100%-ban erre.

Aztán szembejött a valóság, ezután következett az, hogy lépcsőn kellett levinni a bicót… csendben megveregettem a vállam, ügyes vagy, hogy alig pakoltál. A lépcsőzés után, relatív sok beton következett és váltották egymást a települések, apró hullámvasutakkal, néhány isten háta mögötti szekérúttal, de különösebb extra küzdelem nélkül. Csákberényben klasszikus turista reggeli, zsemle+tömlőssajt, meg betöltöttem az etetőtáskám mindenfélével.

Ilyenkor úgy vásárolsz, mint egy óvodás: minél több a cukor, minél több a kalória, annál jobb! Pörögnek a gumicukrok, a Snickersek, a 7days croissainnok, és természetesen a cukros üdítők...

Reggeli után a Vértes mintegy 60 kilmétere következett, aminek nagyját ismerősként köszönthettem, mert pár hete a monti maraton challenge-n már bejártam. Ahogy a hőmérséklet elkezdett emelkedni, úgy vált egyre nehezebbé a haladás, nagyjából dél körülre sikerült Vértesszőlősre keveredni és addigra már előembernek is éreztem magam. Vértesszőlős épp olyan távolságra van a rajttól, hogy addigra már minden résztvevő előemberi állapotba kerül. Ugyanitt található egy klasszikus Divide megállópont a rapid market, ahol ebédeltem, kisebb sokkot okozva a rendelésemmel. 4 Hot Dogot kérek!

Egy kicsi ücsörgés és emésztés után, elindultam a 40 fokban a Tatai tó irányába remélve, hogy a víz közelségében hűvösebb lesz. Hűvösebb nem lett, de nagyon jó Flowban haladtam, aztán 5-6 óra magasságában éreztem, hogy muszáj lesz enni, mert a csokik és nasik amik menet közben adnak egy minimális löketet, már nem töltik be az űrt a gyomromban, így hiába tolom őket, kezdek éhes lenni. Egy ilyen kihívás során az eléhezés gyakorlatilag a (minőségi) verseny végét jelentheti. Pár óra múlva tudtam megállni Tokodnál a kocsmában, mondván melegszendvics biztos van. Hát itt nem volt, de szerencsémre egy helyi adott egy tippet, hogy tovább haladva Tokodaltárón nyitva van a sport büfé kilenc óráig biztosan. Csekkoltam a navigáción 3 km kitérő és a Waze szerint is nyitva van, biztos kaja lehetőség, szóval menni kell.

Természetesen a sport büfé zárva volt, de fél sarokkal odébb az albán pékség még nyitva. Nagyjából megvettem a maradékot és lekuporodtam a földre elmajszolni. Kaja közben megnéztem a rengeteg bíztató üzenetet, a csepeli bicóscsoportban az izgulós megbeszéléseket végigolvastam, teljesen felvillanyozódtam. Beszámoltam a drága feleségemnek, hogy mi miatt tértem le a pályáról, aztán a „Divide feleségemnek” is, mert azonnal hívtak, hogy nem arra van az út. Illetve kaptam egy üzenetet, amit jobb lett volna nem elolvasni. “Tök közel vagy a CP2-höz a tracker alapján 1 órára benn vagy”.

Vettem egy pótbelsőt két patront, feltöltekeztem Amacx-al, ittam egy parádés kávét, kaptam jeges vizet a kulacsomba, de a szerelőt nem vártam már meg, így nem lett új külsőm és új tubeless rendszerem sem. A döntésem során több szempontot vettem figyelembe: így egy órával előbb indulhattam, és nem került fel olyan külső a bringára, amit sosem használtam (Vittoria Terreno Mix és Maxxis Rambler). Logikusnak tűnt. Hogy jó-e, az már más kérdés…

Klasszikus pilisi találkozópontnál a levendulásnál megálltam abban a reményben, hogy tudok egyet ebédelni, de sajnos nem, csalódottságom azonban enyhítette az, hogy jégkásájuk volt, amit betöltve az itatózsákba kellemes hűvössel és kellő cukortartalommal nyargaltam tovább. A Pilisben mind a mászások, mind a lefelék MTB-re voltak optimalizálva, így a gravellel nem haladtam valami impresszíven.

A kútról elindulva megkerültem a bánki tavat. Ez volt a második tó, amit soha az életben nem kerültem még meg bringával. Becskére érve már-már magabiztosan találtam meg a nyilvános mosdót, ami elnyelte az egyetlen 200-asom, de bebocsájtást nem adott. Szerencsére fél szemmel, mintha láttam volna egy boltot a közelben, visszafordultam és valóban nyitva volt. Mogyorókészlet feltöltése, két darab izotóniás ital arcba döntése és 3 liter hideg víz volt a zsákmány. Az izotóniás ital az almás-körtés 0%-os sört jelenti, mert a klasszikus „izó” fogyasztása ennyi nap után terhessé válik nekem, még akkor is, ha direkt emiatt két különböző ízt tasakoltam el előre.

Salgótarjánra beérve több szurkolói csoportba is botlottunk, akik bíztatva, ordítva küldtek minket tovább az úton. Vacsorám a tarjáni „Mcdoo” biztosította. A menü a klasszikus 4 sajtburger + Bigmac menü + fagyi kombináció volt, nos a szomszéd asztalok totális megrökönyödésére. Hiába ültem kinn, éreztem az emberek tekintetén, hogy a ruházatom és főleg szagom még ennek a „nívós” étteremnek a színvonalát sem üti meg, de őszintén… nem érdekelt, élveztem az ízeket, ahogy omlik a számba a cucc és érzem, ahogy újra járja át az energia a testem.

Galyatetőre felérve mosóval lecsapattam az 5-nap porát a bringáról, újra kentem a láncot meghúztam az első tengelyt és a kormánycsapágyat. Továbbá ettem egy extrém jó sültkrumplit, ami nem csak a kimerültségtől volt extrém, hanem tényleg brutál volt, toltam egy jó kávét és a szokásos rituálét is lenyomtam: mosdó cuccok töltése egy kis tartalék cucc vételezése stb… Nagyjából erre a napra vált teljes rutinná, hogy minden adandó lehetőséget ki kell használni ezekre, mert tervezgethetsz, de ez egy olyan sport... amiben bármi közbejöhet, ezért, ha adott a lehetőség élni kell vele. A csúcsra relatíve napvédett helyeken ment fel az útvonal, de a meleg nagyon durva lett mire felértünk. A leejtőzésre full vizes mezzel indultam, hogy hűsítsen, de gyakorlatilag pillanatok alatt lett csont száraz. Tudtam, hogy bár a Kékesre a menet nem lesz olyan hosszú, mint Galyára volt, de azt is tudtam, hogy a vége a sípálya, amin a meredekség miatt lefele jönni sem egy lányálom. Felfele a hőségriadó idején nulla árnyékkal, pedig maga a kéjutazás!

Közel egy órás tolás alatt többször megfordult a fejemben, hogy ezért kár volt biciklit hozni. A Kékes tetején viszont ott volt a jutalom, hogy ismét fenn vagyok. Mert bár voltam rengetegszer, de ennyi viszontagság és küzdelem és kilométer sohasem előzte meg. Megérdemelten toltam arcba a nullás söreim és a fagyim. Innen már csak lefele Recskig. Köves rázós, sűllyedős a lefele. Ahogy tartottam a gépet, a talpam rommá ment az ereszkedésben, de leértem egyben, bukás nélkül, és Recskig is eljutottam.

Megálltam a helyi Coopnál, és itt volt az első pont, ahol azt éreztem, hogy muszáj a lakatot is elővenni a riasztó mellé. Lelakatoltam a bringát, bementem és óvodás módjára telepakoltam a bevásárlókosarat. Seven days, dörmi kismackó, madártej, gyümölcslé, minden, ami fejlődő szervezetnek kell…

Az első kajaszünetnél szembesültem a ténnyel, hogy bakker reggel optimistán mértem fel a készleteket. Nagyon necces lesz ez a mászás végéig. Lehet, hogy a felismerés negatív placebója miatt, de ezután még nehézkesebben haladtam. A mögöttem lévő versenyző utol is ért, ami adott egy energialöketet (nehogymá elmenjen), de ez sem tartott sokáig, de arra épp elég volt, hogy a nehezén túl legyek. Közeledtem Bánkút irányába, ami annyira végtelenül pici, hogy sok lehetőségre itt se számíthattam. Végül bepróbálkoztam a hotelben: „Jó reggelt! Reggelizni szeretnék, lehetséges?” „Persze!” – jött a válasz, „csak annyit kérünk, hogy kint üljön le.” Nem értettem mi ez a diszkrimináció, de vélhetően a civilizálatlan szagom lehetett az oka. Kaptam egy négytojásos rántottát, meg választhattam a kontinentális svédasztal kínálatából és egy dupla presszó is lecsúszott.

Kicsit töltöttem a navit is közben, így minden erőforrásom irányba került. Készletet tölteni nem volt lehetőségem, de javarészt lefele jön, és aztán egyik faluból megyünk a másikba, így bőven lesz lehetőség pótolni. A kulacsom azért megrakták a hotelben jeges vízzel és kicsit hüledeztek, mikor elmeséltem, hogy miben vagyok. Mászás már alig maradt ezután, de ilyen jól lakottan szuperül haladtam. Egy kajálás és egy kis pihenés mennyire bizakodóvá tudja tenni az embert!