Reggel korán és kipihentem ébredtem, de már a nap fenn volt mikor eltudtam indulni. Alkalmi utastársam akkor kelt, amikor én indultam így sporttársi jókívánságok közepette elváltak útjaink és ki-ki a maga tempójában, útján ment tovább. A Divide szépségét ez is adja, hogy bár apró barátság adagok jutnak, de ezek végtelen intenzívek, és roppant mélyek tudnak lenni. Sokszor egy-egy ilyen pár óra évekig meghatározó kapcsolatokat hoz létre.
Eresztvényre érve, megkaptam a jelzést: „Hello, megérkeztél Kelet-Magyarországra”, és mellékesen megkergetett egy hatalmas nagy fekete kutya. Ő még a jóízlésű fajta volt, csak ugatott, mint állat és rohant mellettem, de nem lépett fel támadólag. Mindenesetre a jobb mezzsebembe bekészítettem egy adag Haribo Roll-t, hogy tudjam dobálni, mint eledelt, a következő ilyen esetnél. Mert természetesen, ahogy a szerszámaim, úgy a kutyariasztóm is elhagytam már.
Ezeket véletlen hagytam el, de volt, amit szándékosan. Egy kis pakolós hackem volt, amiről pár versenyzőtárs úgy hallott, hogy nem én meséltem nekik. 6 zoknival indultam neki az útnak, amelyből 4 szándékosan a legrosszabb állapotú zoknim volt. Picit lukas, picit kopott, nélkülözhető darabok. Így a nap végén nem sajnáltam őket lánctisztításra használni, aztán eldobni. Sokan azt gondolták ezzel is grammokat akarok megspórolni, de nem. Ezzel a bikepacker dilemmát akartam könnyíteni. Hogyan fért be eddig a cuccom, ha most nem fér be?
Ennyire tiszta műfaj a bringás terepultra!
Az indulás előtti pakolás nyugodt, precíz és senki sem sürget, azonban, ahogy haladsz előre a versenyben az egyre több ki- és bepakolás és azt, hogy ezt egyre fáradtabban és sokkal gyorsabban kell előadni, mint otthon. Ez azt eredményezheti, hogy ami eddig befér, rohadtul nem akar bemenni ugyanabba a táskába. Ezt a szituációt könnyítendő minden nap egy picivel több helyem lett a kukázott zoknik által, de a kutyariasztó és a Cagebox nem ezen megfontolásból tűnt el.
A kutyaaffér után folyamatos hullámvasutazás volt a betonon, begyűjtöttem a bajnokok reggelijét egy dohányboltban (dupla presszó + Monster), aztán egészen szépen haladtam Kazárig, ahol éreztem, hogy szitál a bicaj eleje, és nehézkes a tempót tartani. Bakker lapos vagyok! Ez izgi lesz pumpa nélkül… Kazár előtt félreálltam keresni, hogy miként tudok levegőt csiholni a rendszerbe. Ekkor megáll mellettem egy kerékpáros. Szevasz minden oké? A Divide-on vagy? Elmondom neki a helyzetet aztán jelzi, hogy itt melózik nem messze egy szerszámüzemben, ott minden megoldható. Kompresszorral javítottunk a keréknyomáson, kávéval is kínált, de nem akartam visszaélni a szorult helyzettel, plusz a szívemet sem akartam kicsinálni a reggeli kombó után. A mennyből leszállt „trail angelem” még egy foltkészletet is a kezembe nyomott, bár szerszámok híján ez halottnak a csók… de nem akartam a szeretetteljes jószándékot visszautasítani. Innen is hálám és szeretetem Neked!
Elkezdtem szépen haladni. Bátonyterenye környékén megérkezett az igazi, hamisítatlan keletimagyarországi kutyatámadás. Nagy fekete dög üldözött és folyamatosan próbálta a lábam elkapni, szerencsére síkon találkoztunk, amit utána leejtő követett, amit az ő adottságainak kevésbé kedvezett. Mondanom se kell, a Haribo cukorkadobálás nem működött, tojt rá nagy ívben. Legközelebb szeletelt kolbászt viszek!
Indul a mászás Galyatetőre!
Nagybátonyt elhagyva pedig megérkezett az egész Divide egyik legkegyetlenebb üzenete a Hammerhead-től. Mászás indul, 24,15 km szinte folyamatos emelkedés, 948 méter pozitív szintkülönbséggel. Az üzenet kegyetlensége ellenére átjárt az öröm! Baszki 1000 km felett vagyok és hamarosan itt a CP3, ez már Galyatető! A mászással úgy számoltam, hogy akár 3 óra is lehet, de sokkal jobban ment, mint vártam és bőven két óra alatt felértem. Végig azt a képet tartottam a szemem előtt, amivel a felkészülés során is dolgoztam: beérek a célba és a feleségem meg gyerekeim ott vannak és szaladnak felém, hogy átöleljenek. A felkészülés és a verseny alatt is rengetegszer lendített át ez a kép a nehézségeken.
Galyatetőre felérve mosóval lecsapattam az 5-nap porát a bringáról, újra kentem a láncot meghúztam az első tengelyt és a kormánycsapágyat. Továbbá ettem egy extrém jó sültkrumplit, ami nem csak a kimerültségtől volt extrém, hanem tényleg brutál volt, toltam egy jó kávét és a szokásos rituálét is lenyomtam: mosdó cuccok töltése egy kis tartalék cucc vételezése stb… Nagyjából erre a napra vált teljes rutinná, hogy minden adandó lehetőséget ki kell használni ezekre, mert tervezgethetsz, de ez egy olyan sport... amiben bármi közbejöhet, ezért, ha adott a lehetőség élni kell vele. A csúcsra relatíve napvédett helyeken ment fel az útvonal, de a meleg nagyon durva lett mire felértünk. A leejtőzésre full vizes mezzel indultam, hogy hűsítsen, de gyakorlatilag pillanatok alatt lett csont száraz. Tudtam, hogy bár a Kékesre a menet nem lesz olyan hosszú, mint Galyára volt, de azt is tudtam, hogy a vége a sípálya, amin a meredekség miatt lefele jönni sem egy lányálom. Felfele a hőségriadó idején nulla árnyékkal, pedig maga a kéjutazás!
Közel egy órás tolás alatt többször megfordult a fejemben, hogy ezért kár volt biciklit hozni. A Kékes tetején viszont ott volt a jutalom, hogy ismét fenn vagyok. Mert bár voltam rengetegszer, de ennyi viszontagság és küzdelem és kilométer sohasem előzte meg. Megérdemelten toltam arcba a nullás söreim és a fagyim. Innen már csak lefele Recskig. Köves rázós, sűllyedős a lefele. Ahogy tartottam a gépet, a talpam rommá ment az ereszkedésben, de leértem egyben, bukás nélkül, és Recskig is eljutottam.
Az erőmű alattunk..
Megálltam a helyi Coopnál, és itt volt az első pont, ahol azt éreztem, hogy muszáj a lakatot is elővenni a riasztó mellé. Lelakatoltam a bringát, bementem és óvodás módjára telepakoltam a bevásárlókosarat. Seven days, dörmi kismackó, madártej, gyümölcslé, minden, ami fejlődő szervezetnek kell…
Leültem a bolt előtt egy árnyékos spotra, és elkezdtem az energiaadagolást. A majszolást megszakította, hogy elkezdtek gyanúsan gyűlni körém az emberek. Méricskéltek, így jobbnak láttam összepakolni és elindulni. Annyira gyorsan pakoltam be, hogy a hátsó nyeregtáska súrolta a kereket, de pár km-rel feljebb ezt orvosoltam.
Sirok után voltak a leggyönyörűbb ösvények az egész túra során, de nagyon csodálni nem mertem megállni, mert szerettem volna 21 órára Egerben lenni, hátha a nagy sportboltban megtudom oldani a szerszám és gumikérdést. Az igyekezetnek hála is eljutottam Egerbe. A dolog szépséghibája, hogy a sportbolt, ahol úgy gondoltam, hogy beszerzem az új szerszámokat 21.00-kor zárt, én pedig 21.15-kor érkeztem. Megint nem lett se gumim se szerszámom.
A bolt 12 óra múlva nyit újra, és azt biztosan nem várom meg. Úgyhogy nyomulok tovább Eger belvárosa felé valamiféle alvóhely reményében. Eger nappal és éjszaka is elképesztő élettel teli nyüzsgő város. Az alvóhelyvadászatnál ez sokkal inkább negatívumként jelentkezett, mert jó helyeket kellett otthagyni az éjszakai nyüzsgés miatt. Lassan áthaladtam a városon, és a sikertelen alvóhelyvadászat azt mondatta, hogy érdemes lenne nekivágni a Bükknek. Mindamellett annyi éjszakai szívásom volt már, hogy inkább visszafordultam és kerestem egy klasszikus bikepacking szállást, az Anna temetőt. Miért jó választás egy temető? A szomszédok nem zajosak, majdnem mindig van valamilyen fedett épület (ravatalozó vagy esőbeálló), és jellemzően víz is van. Így egy kis cicamosdás, illetve kulacstöltési lehetőség adva van. 11 óra körül már aludtam is, bár podcastet kellett bevetni hozzá, és a terveim között az szerepelt, hogy reggel 4-kor indulok, hogy még időben át tudjak majd haladni a korlátozott zónán.
A csodás egri éjszaka!