Indulás!
A rajt előtti este hamar és izgalom nélkül elaludtam, de annyira agyonpihentem magam az előtte való hetekben, hogy 4.40-kor kipattant a szemem és sajnos a rajtig már nem tudtam többet aludni. Apa levitt Szentgotthárdra a rajthoz, kellemes négyórás autóutat átbeszélgettük, gondolkodtam, hogy hat évvel ezelőtt amikor az egész bringás életem kezdődött, akkor egy Szigetcsép-Ráckeve-Szigetcsép út 30 km-e, 1 óra 40 perc nettó menetidő volt, a közepén fél óra pihenővel, most meg közel 1500-at készülök menni, 24000 m szinttel, kimondottan nehéz terepeken is... Nagy utat tettem meg a kezdetektől és emaitt nagy köszönettel tartozom Apának, hogy „rálökött” az útra, a feleségemnek, aki egy-egy feszült nap után csak azt mondta, inkább menj el bringázni és a gyerekeknek, akik szuper ügyesek a sportban ezért nem hagyják, hogy elégedett legyek azzal a szinttel amit sikerült elérni. Tudtam, hogy iszonyatos meleg vár ránk, de a felkészülés során is igyekeztem a szélsőséges körülmények között is menni, így nem aggódtam miatta.
Onnan indulunk! A versenyközpontban csekkolták a kötelező felszereléseket, ittunk egy pár gyömbérsört és feszengve és a többi versenyzővel beszélgetve vártuk az este 6 órás rajtot. Fél órával a rajt előtt megvolt a kötelező eligazítás, aztán beálltunk a rajtba Szentgotthárdon, a festői Barokk kertben.
Vigyázz, kész, rajt!
A rajt után az eleje egyből elvétett egy kanyart, így egy pici erőfeszítéssel az első helyre álltam és bekiabáltam a tömegbe. Én ezettem a Divide-ot! A rajt utáni első 10 km pikk-pakk elröppent aztán egy montis jellegű gyökeres lefelén kellett agyon fékeznem magam, mert előttem a fiatalember nagyon bizonytalan volt az MTB-jén és én nem akartam balesetveszélyes előzést bemutatni rögtön már az elején. Ezen a szakaszon áthaladva, a betonon zavaró hangokra lettem figyelmes a hajtás irányából, amit nem tudtam hova tenni.
Lánc tegnap cserélve újra, váltó patikára beállítva (köszönöm Doctor Bike!), a sor két hete volt cserélve... Haladtam tovább figyelve a hangot, de nem akart normalizálódni, egyedül édesapám két szurkolói performansza terelte el a figyelmem a technikáról. (Köszi Apu!) Megálltam megnéztem a rendszert, a patentszem furán állt, szétszedtem, aztán újra összeraktam. Mentem tovább egy km-t még és amikor egy kis dombnál belenyomtam egyet kiállva, akkor reccs-csatt... lánc a földön. Még soha nem szereltem láncot verseny közben és annyira elkerültek a műszaki gondok, hogy az elmúlt 5 évben mióta tubeless rendszert használok, összesen 2 alkalommal kellett defekttel foglalkoznom... és ez volt a legbonyolultabb javítás, amivel útközben kellett foglalkozni. (Utólag rájöttem, hogy a rajt előtti napon a lánccsere során véletlen a használt patentszemet raktam az új láncra…)
Miközben próbáltam feltenni az új patentszemmel ellátott láncot, énekelgettem, hogy ez nem számít nagyon sok van még, nyugalom, a lényeg ezután jön... visszaestem az utolsó helyre. Elindultam és kerestem a pozitívumot a helyzetre, tök egyedül másoktól zavartalanul haladhattam csak saját magamra és a tempómra, pulzusomra figyelve.
Mindig jók a kilátások... Szép lassan, de folyamatosan értem utol az előttem lévőket és ez nagyon nagy flowba hozott. A rajt előtti napon valaki kérdezte tőlem, hogy hova álljon és én azt tanácsoltam, állj a legvégére, előzgetni jó feelinget ad, míg, ha lehagynak folyamatosan az megtör. Csendben megveregettem a saját vállam, hogy mennyire igazam volt. Sajnos egy előzésnek volt hosszú távú következménye is, ahogy felfele elhaladtam kiállva, a hátsó kerekem bevágódott a nyomvájúba és a fenekemnek verődött... a fájdalom a kisebb gond, de 1-2 nap múlva láttam, hogy a nyereg el van repedve és ez volt az egyetlen eset, ami ezt okozhatta.